Kilenc éves voltam, amikor egy nyár végi délelőttön a Városgazdálkodási Vállalat ebédlőjében ki kellett kerülnöm egy asztalt, amelyet vagy tíz bácsi állt körül, és amelyen egy VEF táskarádió állt. A bácsik rezzenéstelen arccal álltak, miközben a készülékből valami artikulálatlan üvöltésféle hallatszott. És akkor azt mondta az egyik bácsi:
– Sír a Szepesi.
Összerezzentem, hiszen eladdig a sírás fogalma nekem legfeljebb gyerekekhez kötődött, felnőttet nemigen hallottam sírni, egy ilyen hírességtől, mint Szepesi György, végképp hihetetlennek tűnt. Aztán nagyon gyorsan világossá vált, hogy ez az egész nem is Szepesiről szól, hanem arról a valakiről, akinek a nevét akkor hallottam elsőként: Balczó András.
Azt gondolom, hogy a nagy gyerekkori ábrándok mögül ekkor lépett elém először hús-vér valóságban a történelmi pillanat fogalma, az egyedülállóan nagy emberi teljesítmény, tett ideája. Eltettem örökre, és örülök, hogy meg tudnám mutatni a világegyetemben azt a pontot, ahol az a táskarádió állt.
Ugorgyunk. A napokban egyik este lassacskán ötven éves bácsiként ugráltam és üvöltöztem artikulálatlanul (egy utca rá a tanúm), amikor egy nagyon szimpatikus, mosolygós fiatalember, bizonyos Szilágyi Áron valami leírhatatlan eleganciával ejtette el kezéből vívósisakját – épp abban a pillanatban lett olimpiai bajnok. E gyönyörű momentum feltehetően végérvényesen összeforr az erről szóló televíziós közvetítéssel: Horváth Mariann kommentátor zokogva ünnepelte nemcsak honfitársát, hanem „fegyvertársát” is, hiszen a riporter hatszoros (!) párbajtőr-világbajnokként igen jól ismeri a pást világát, az évtizedes, naponként megküzdött kínkeservet, amely valakit a csúcsra juttathat. Egy valamit nem ismerhet: milyen olimpiai bajnoknak lenni, hiszen amikor ő évről-évre végigverte a világot, e szám még nem volt jelen az olimpián. És most örömtől zokogva ünnepelte azt, akinek ez a boldogság tehetsége okán megadatott. Katartikus pillanat, életre szóló élmény egy egész országnak.
A Valamelyik Rádió másnap reggeli műsorában egy Bochkor Gábor nevű a következőket bírta mondani háttérröhögésektől támogatottan: „Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezetőnő, hogy már zavart... vőő-vőőőő-vőőő... Ez iszonyat volt!... Ott lettem volna, izé, mikrofonnak megnyomom a köhögőgombját, két pofon, és elengedem, na, most beszélhet...”
Keresem a „Bochkor Gábor” névhez tartozó adatokat. Megjelenik egy erősen gyalult arc, paraffinmosolyok, műröhögések, fél karéjban műcicik tömege. Korunk hőse. Na, jó, a nevét hallottam már, a hangja is ismerős, de vajon mi állhat mögötte, amitől a megfellebbezhetetlenség magasából, a tökéletes tudás biztonságával oszthat ki világbajnokokat, érzéseiket önfeledten vállaló ünneplőket, urambocsá korszerűtlenül boldog hazafiakat és vele együtt lelkesedő sokakat? Biztos, hogy lehet valaki a pali, hiszen azonnal egy ország zúdul fel miatta – bizonyítván egyszersmind: nemcsak lelki impotensek élnek a Kárpátok között.
De akkor mégis, ki ez a Bochkor nevű? Ne lájkokkal tessenek hadonászni, hallgatottságot, celebeket, limuzinokat, villogó kamerákat mutogatni, hanem tényeket, adatokat, műveket, alkotásokat, VALÓSÁGOS szép lenyomatokat lelkekben, sorsok jobbra fordításának tanúságát - bizonyítékokat, hogy ez az izé, akit Bochkornak hívnak, több nyomot hagyott a világban, mint mondjuk a vívónő-kommentátor körömhegye.
Néma csend.
Orbán György
