„Varnus Xavér végleg elhagyta Magyarországot!” – olvashatni.

A kollégámmal ma nem tudtunk megegyezni, melyikünk megy ki kötélért, amelyre mindketten fel tudjuk akasztani magunkat.

Úgy fest, a mai napon a pesti taxisok minden idők legkisebb befektetéssel megvalósított legnagyobb hatékonyságú reklámját mutatták be a nagyközönségnek.

Úgyhogy nekem ne akarja megmondani senki, hogy mennyit.

Mert semennyit.

És még csak az sem, hogy hadd döntsem már el én.

Mert ÉN döntöm el.

Pont.

...És amikor eleged van a visítozó celebekből, az őserdő mélyén műkörmöket lengető, rinyáló ribancokkal játszott seggbekuki-vetélkedőkből, a zsűriben ülő, sunát villantó nóném szilikonbombákból, a herezacskókat sajtónyilvános hányinger keretében ránctalanító izomagyú állatokból, és fognád az egész rohadt íveltképernyős, fullhádés kócerájt, hogy kitöltve rajta bosszúdat kihajítsad a büdös francba és vele együtt ezt az egész elrohadt, vásárlóerőn mért  világot...

...akkor jön ez az izé már több éve, és heteken keresztül odaszegez az egyébként szennyet öklendező ablak elé – és megnyílik egy másik világ: az igazi, az emberek alkotta, a léleké, a közösé, és az ajtódon egymás után EMBEREK lépkednek be: hol egy bécsi tömegsírba vetett, zabolázhatatlan zseni, hol rég elporladt, szilaj kalotaszegi fiúk, hol valaha élt, mára keresztjük-veszett sárközi, nógrádi, mezőföldi szerelmes fiúk-lányok, hol egy csak németül beszélő, de magyar szívvel örök álmot álmodó ősz abbé, hol jeltelen elkapart, beléjük fojtott tehetségű cigányemberek,  hol erdélyi esztenáknak a havasok rengetegében sok évszázada eltűnt, cserzett lelkű juhászai ülnek köréd...

...és nem hiszel szemednek-fülednek: e hajdani társak kicsi gyerekek, fiatalok húrpengető ujjain, apró lábak csizmáin, csilingelő kislány-kisfiú hangokon, pici kezek billentyűérintésein elevenednek meg számodra, mert korszerűtlen, avíttas szemléletű őskövületek, életképtelen fosszíliák, a konzumőrület világának első számú közellenségei azzal az aberrált ötlettel álltak elő, hogy KULTÚRÁT közvetítenek, igazi, hús-vér TEHETSÉGEKET keresnek, szembemenve a huszonegyedik század minden fizikai törvényével. És a reklámok, visítozások, szilikonmellek, műmeghatódások helyén megtörténik a lehetetlen: kicsi gyerekek nőnek óriásokká, teremtenek olyan pillanatokat, hogy úgy érzed, jelen van az Isten, még esetlenül mozgó, nehezen fogalmazó csemeték nyitnak meg elfeledett utakat évezredekig hatni, irányítani tudó, mára egy mozdulattal kisöprendő HAGYOMÁNYOK (mily átokszó!) felé, elevenítenek meg soha le nem írt, mégis mindenkor és mindenkire érvényes törvényeket; tárják eléd a MUZSIKA életet teremtő és megtartó erejét, a hárfa, a zongora, a harmonika, a trombita, cselló és ki tudja még hány hangszer éteri harmóniáit.

Köszönet érte. Mert ezeken az estéken az önfeledt, az alkotás boldogságában kipirult gyerekarcok segíthettek még ha csak néhány pillanatra is elhitetni velünk, kevesekkel, suttyomban könnyeiket törölgető, itt ragadt őslényekkel, hogy: van remény.

Van.

Három bejegyzés követi egymást azon a közösségi oldalon, ahol magam is gyakorta lakozom.

EGY HÉT ALATT 30 MILLIÓ EMBERT RÁZOTT MEG EZ A MÁSFÉL PERCES KARÁCSONYI KISFILM!

Az utána következő:

FUTÓTŰZKÉNT TERJED EZ A KLIP, HIHETETLENÜL MEGDÖBBENTŐ HATÁSSAL VAN RÁD, LÚDBŐR, HIDEGRÁZÁS, RÉSZVÉT, EGYÜTTÉRZÉS, SEGÍTENI AKARÁS...!

Kettővel utánuk egy Mark Twainnek tulajdonított bölcsesség:

AZ EMBEREKET KÖNNYEBB HÜLYÍTENI, MINTSEM MEGGYŐZNI ŐKET ARRÓL, HOGY HÜLYÍTIK ŐKET.

Megnyugodva dőlhetünk hátra.

Ma sem kellett közbeavatkoznia senkinek, hogy a világ egyensúlyba hozza önmagát.

A pénztárnál ötezressel fizetek.

– Ötvenöt forint? – így ő.

– Köszönöm, nem kérek – így én.

A szemén látom, hogy nem érti.

- Mondja, hogy sikerült összehoznia ezt az elégtelent?

- Nekem? Hát maga írta rá az egyest, nem?

Született szurkoló vagyok. Abból a fajtából, aki maga ugyan a világ minden sportjában tehetségtelen volt mindig is, mégis rémisztően szeret és tud szurkolni azoknak, akik valami olyasmiben nagyszerűek, amit ő maga csak ugat. Patriótaként minden érdekel, amiben magyar sportoló küzd, Igaly Diána athéni sportlövő döntőjét jó szokásom szerint végigüvöltöttem, pedig a nevét tíz perccel korábban hallottam életemben először. De magyar volt. És legyőzte a többieket.

1981-ben egy hűvös ősz végi napon a Népstadionban nézhettem a Magyarország-Norvégia VB-selejtező meccset mintegy hetvenezred magammal. Óriási volt a várakozás, nekünk az iksz is jó volt, ehelyett 4-1-re győztünk, Bálint szabadrúgásgólját húsz méterről láthattam. És láttam, milyen az, amikor hetvenezer ember, két Szekszárdnyi „góóóóól”-t üvölt, zászlót lobogtat, ismeretlenek ölelgetik egymást – életem legnagyobb sportélménye volt.

Az akkori, gimnazista magyarfoci-őrületem azóta jócskán csappant, akkor kívülről tudtam az élvonal csapatainak összeállítását, ma a csapatok nevét nem tudnám elsorolni. Ezzel együtt az idei EB-selejtező sorozatban az idő és a meccsek előrehaladtával, ahogy az eredmények „jöttek” egyre inkább figyeltem a fiúkat, Dárdai érkezése után pedig már odaszegeződtem a tévé elé: magyarok küzdöttek (és küzdöttek!) – megint szurkoló lett belőlem, szomszédaim (gondolom) nem túl nagy örömére.

Mindezek az előzmények talán érthetővé teszik, mit éreztem, amikor először találkoztam a "hajrá Norvégia!" jelenségével. A valaha szebb napokat és nagyobb mentális stabilitást látott Farkasházy Tivadar kapcsán hallottam először erről:

„Boldoggá tesz, hangsúlyozta, amikor a magyar válogatott kikap, mert ez is mutatja Orbán Viktor labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját - tette hozzá.

A humorista újabb boldog percekre számíthat, hiszen, mint hangsúlyozta, a pótselejtezőben mind a négy lehetséges ellenfelünk jobb nálunk. Az, hogy kiemelt csapat vagyunk, nem oszt, nem szoroz, legfeljebb annyi a különbség, mint az akasztás vagy a főbelövés között.” (nol.hu)

Az érvet („Hajrá Norvégia!”) azóta facebookos hozzászólásban is volt szerencsém felfedezni, mégpedig egy politikai vita kellős közepén.

Zavartan dőlök hátra.

Milyen lelki nyomorúság, milyen megalázottságélmény, milyen kifordult, kültelki bosszúvágy, a sorozatos választási vereségek okozta frusztráció, tehetetlenség, érv nélküliség, csömör, összeomlott érzelmi világ tudja összehozni, hogy valaki a saját fajtája ellen szurkoljon? Milyen gyökértelenség, identitásvesztés vezet valakit oda, hogy már nem is a szomszéd tehenét akarja pusztulni látni, hanem a sajátját?

Nem folytatom. Ezt én már sosem fogom megérteni. Harag nincs bennem (miért lenne, engem ugyan meg nem sértettek vele), legfeljebb némi szánakozás. Mert nekünk, a többieknek, tegnap este volt egy pár gyönyörű óránk, s habár józanul nem feledjük, hogy a hathárom-nosztalgia feltehetően legalább évtizedekig (vagy tán örökre) nosztalgia marad, azért erre a pár órára valami irtózatosan, valami földön túlian jó volt magyar szurkolónak lenni.

Na, hát ebből maradtak ők ki tegnap este.

Mindazonáltal egyszer még ők is kijuthatnak EB-re vagy mit tudom én hova – csak ne a magyarokat kapják ellenfélnek.

Azok még hisznek ebben-abban.

Három kép egymás után az Indexen. Az elsőn és a harmadikon halottak, sérültek. A középsőn nagy kedvezménnyel kapható notebookok.

Nincs művész, aki tökéletesebb metaforáját alkothatná embertelen világok találkozásának.

Délutáni csúcsforgalom. Három tűzoltóautó rohan veszettül sikoltozva, úton-járdán senki sem mozdul. Az egyik zebránál zöld a lámpa, de mindenki áll. Azaz, hogy nem egészen: egy tizenhét-nyolc éves lány komótosan elindul.

Zöldje van.

Nem siet.

Magabiztosan sétál.

Felemelt fejjel andalog.

A harmadik tűzoltó tapossa a féket, dudál, ahogy a csövön kifér.

A kislány közben átér, nagyjából ott, ahol én is állok, üvöltök, mint a sakál: „Remélem, maguknál ég a ház!”

Rám emeli a tekintetét. Belenéz szemembe. A száján magabiztos félmosoly. Mindeközben megy, még csak nem is lassít, nem vörösödik el, nem kapkod zavartan a hajához, pedig mindenki őt nézi. Határozott. Tudja, hogy megteheti. Ha pedig megteheti, megteszi. Továbbgázol öntudatosan. Felemelt fejjel. Félmosollyal.

Öreg vagyok. Öreg már végképp ehhez a világhoz.