A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek gazdag színházi világában szép számban találkozhatott a közönség pódiumra szánt produkciókkal, előadóestekkel. A költészet világa, a verses műsor színész és közönsége számára egyaránt más dimenziót, különös-csodálatos közeget, intim atmoszférát teremtett mindig is ezekben a produkciókban. Az ábrázolással szemben nagyobb teret nyerő kifejezés rendkívül intenzív munkát igényel az előadótól, ugyanakkor példátlanul erőteljes hatást képes gyakorolni a befogadóra. Nem véletlen, hogy e korszak színészóriásai, Latinovits Zoltán, Ruttkai Éva, Mezei Mária vagy a csak e műfajban alkotó, de ott klasszikussá emelkedő Jancsó Adrienne, Horváth Ferenc legendás előadóestek sorát hagyták emlékül az utókorra. Magam a valahai szekszárdi „művház” oly kiváló Ady-bérlet sorozatában még gyerekként-fiatalként láthattam és nyűgöződhettem le mások mellett Tolnay Kláritól, Major Tamástól, Haumann Pétertől, aztán már felnőttként csodálhattam például a Jordán-Sebő duó József Attila-előadását.

Nem véletlen, hogy igen nagy volt a boldogságom, amikor a szekszárdi Babits Kulturális Központ tavaly kelt programtervében felfedeztem Bálint András Radnóti-estjét. Egyrészt megörültem, hogy a műfaj annyi kihagyás és kimúlás után talán-végre visszatér e falak közé, másrészt boldog voltam, hogy Pestre utazás nélkül láthatom ezt a majd’ évtizede ismert és azóta áhított darabot – hálámat tehát kétszeresen is megelőlegeztem a szervezőknek.

Meggyőződésem: nem ők tehetnek arról, hogy jókora csalódottsággal távoztam, s gyanítom, nem voltam egyedül ezzel.

Darabot írtam az imént, hiszen e műfajban nem szokatlan, hogy a statikus pódiumi létet „előíró” versmondás és a színház háromdimenziós volta ötvöződik. Erre utaltak a darab Radnóti Színházban készült képei, de ezt előlegezték Bálint András szavai is a műsorfüzetben: „Az est folyamán Radnóti versek, naplórészletek, levelek, korabeli újságcikkek, törvények szövegei hangzanak el, de elmondok néhány saját történetet is. A közönség körbeül, egy térben vagyunk, együtt gondolkodunk.” A „körbeülés” természetesen képletes is lehet, hiszen a közönség lélekben is körbevehet egy erőteljes, kiváló produkciót, így a kezdés előtt nem volt nehéz amúgy is jókora várakozásomnak felülmúlnia gyanakvásomat, amikor a rendezvényteremnek a közönséghez képest úgy egy méterre emelt színpadán egy mikrofon-kotattartó-dohányzóasztal kissé szocreál-fílingű kombója várta az előadót – ettől még megtörténhetett volna a csoda.

De nem történt meg.

A túl érzékeny befogadót (várakozás és Kossuth-díj ide vagy oda) már az első pillanatban zavarba hozhatja a „játszó” meglehetősen szokatlan közlés- és játékmódja: miközben a „dikciót” (levél- és naplórészleteket, vallomásokat, tudósításokat) halljuk, az előadó folyamatosan „kiszól”, és leírja azt a (Radnóti Színpadon még megvolt) teret, díszletet, amelyben elvileg játszana, szóban jelzi a kellékeket („itt sok boríték közül kiveszek egyet”), a néző meg megpróbálja elképzelni az omlett ízét, aminek a receptjét épp most mondták be.

A kottatartó szerepe is világossá válik: a műsorrend kerül rá, ami szemmel láthatóan nem kis pluszfeladatot ró az előadóra, a szövegrészek közt jókora pauzák jelzik: van küszködés a szemüveg igazolatlan távollétének köszönhetően.

Itt most előírásszerűen a szerkesztést, a felépítést kellene ecsetelni, de ezúttal esélyünk sincs arról véleményt mondani: a kézben tartott lapok időnként olvasatlanul kerülnek a stósz aljára: az előadó (úgy fest) erőst „húzza az anyagot” menet közben.

És még mindig lehetne, ha nem is csodálatos, de legalábbis majd’ kiváló előadás, ám a javarészt felolvasott textus hemzseg a szöveghibáktól, a kisebb számú fejből mondott versekben pedig jókora hatáspauzák(nak látszó csöndek) árulkodnak bizonytalanságokról. És itt még mindig győzhetne a névnek, kornak, életműnek szóló tisztelet, a mindenkire ott leselkedő fáradtság iránti empátia, de az addig egyenes időrendben haladó játék olyan egykettőre ér véget a Levél a hitveshez után, hogy a tapsot követő közönségfényben jól érzékelhető: nem egyértelmű, hogy most szünet jön, vagy vége van, egy előttem ülő hölgy bizonytalanul meg is kérdezi: „Ennyi...?”

Kiderül: ennyi.

Én ekkor esküvel pecsételve megfogadom, hogy bennem felvetődött bajságaimat örökre elhallgatom, a kertünkben, hátul, egy nagy kő alá még az éjjel elásom, hiszen tényleg: mégis mit képzelek, hogy jövök én, a senki ahhoz, meg amúgy is jól tudom, hogy én a kákán is minduntalan csak a csomót... Ám a folyosón a legelső ember, régi barátom, akinek igen finom esztétikájáról rég módom volt már meggyőződni, megkérdezi tőlem: „Te. Nagy illetlenség ilyenkor azt a szót említeni, hogy: hakni...?”

Nem válaszolok. Sajnálom az igen kiváló előadót, sajnálom közönségének azt a (remélem, elenyésző) részét, amely ugyancsak hiányérzettel távozott, de mindenekelőtt és a legjobban sajnálom a pokolian méltatlan sorsú szerzőt, egyik legkedvesebb honfitársamat, tanítómat, Radnóti Miklóst.

Nem volt jelen. Sem az emléke, sem a varázslata. Nagy kár.

(Radnóti-napló – Bálint András-est. Szekszárd, Babits Mihály Kulturális Központ, 2016. március 16.)