„Nem is színház volt az – a Szentmihályi úton kellett végigmenni, puha drótkerítések és a Lardoline Olajgyár nagy kőfala mellett –, egy terembe jutottunk. Nyüzsgött a nép, felöltözve, a széksorok sűrűjébe alig lehetett behatolni. Szappanszag volt a nénik arcán, a férfiak haja csillogott. Péter bácsié a legjobban, fekete, igazi fénnyel.

A darabban sikoltások, „ó”-k, „ah”-ok, sok baj, kis tánclépések, kalapok voltak – nevettek is, gondolom, a szerelemtől. Szerelmes darabnak kellett lennie, ilyen eldugott színházacskában szerelmes darabok mennek. De a bohócember volt a legszebb. Annyira fehér volt az arca, hogy világított a sötétben. – Krétával keni – suttogta hátul egy szuszogó ember, de én nem hittem neki. Azt gondoltam, belülről fehér ez az arc, csak belülről lehet ennyire fehér.

Borzalmasan megijedtem. Mert szabályos revolvert vettek elő és rálőttek a bohócra, óriási durranás volt, és a bohóc összeesett. Kétségbeestem. Apám nyugtatott, fejemet simogatta. – Csak játékból csinálja… Majd meglátod… De az emberek összeszaladtak a színpadon, a fekvő férfihoz hajoltak, a nézők suttogtak.

Apám nem engedte el a kezemet, hogy megtudjam, mi az igazság. Nyugtatott. – Játék ez, hidd el. Meg úgyis papírszíve van.

Sokáig gondolkoztam, évekig, ma sem tudom, mi az igazság. A bohóc hófehér arca világít. De azt tudom, hogy nem szabad rálőni a bohócokra. Meghalhatnak."