Mert úgy hittem, valahogy mégiscsak el tudunk köszönni egymástól. Még egy öleléssel, hogy meglapogathatnám azt a hatalmas hátadat, te persze gyorsan mondanál még egy viccet, idefigyelj, Dzsordzsi, és azt hallottad, hogy..., aztán megölelnéd a fiúkat, a lányoknak még odasúgnál valami malacságot, amitől gödröcskék ezrei nyílnának a gyönyörűséges arcokon, aztán a gyerekek, Zsófi, Péter, legvégül talán Kata. Még visszaintenél, biztosan kacsintanál is, zsebre vágnád a kezed, és elindulnál lehajtott fejjel, Mozartot fütyörészve.

Valami ilyesmi.

De hát a meghalás sokkal kevésbé patetikus, mint azt még életünkben véljük – figyelmezteti a tíz éve elhunyt Liszt Ferenc a még élő és elképedt Séner Jánost a Szekszárdi misében, és bizonyára igaza lehet. Nincs szcéna, nincs tus, lehulló függöny, katarzis – semmi sincs. Csak a sötét van.

A végtelen sötét.

Valahonnan a semmi közepéből jön egy értelmezhetetlen félmondat, az ember áll a konyhában, hirtelen űr lesz körülötte, nézi a semmit, nézi a csempéket, amiket te is láttál még és azok is láttak téged, amikor azt a szarvast főztük, kétségbeesetten keres minden falrésben, kockakőben. Aztán felhívunk valakit, meg még valakit, mindenkit felhívunk, meg minket is mindenki hív – aztán hirtelen csend lesz.

Végtelen csend.

Hagyjad, Dzsordzsi, hallom, hogy mondod valahol, nyisd ki a Dúzsi rozéját, ne foglalkozz ezekkel a hülyeségekkel – de muszáj, igen muszáj foglalkozni, mert még annyi, de annyi mindent nem köszöntem meg neked.

Hogy megtanítottál minket élni.

Hogy az életet nem felélni, hanem megélni kell, kiélni belőle minden pillanatot, minden rezdülést, hogy a fűszál élétől a teremtés egészéig át akarjunk látni és érezni mindent, mert a létezés, a pillanat most van, itt, ebben a pillanatban, nem holnap és nem tegnap. És meg kell keresni minden ízt, kortyot, leánytekintetet és hangot, igen, minden hangot, dallamot, harmóniát és diszharmóniát. És a te kezed alatt két billentyűhang között megnyílt a Mindenség felettünk, és nekünk, tátott szájjal ámulóknak megengedted, hogy ott, egy-egy pillanatig megéljük, megérezzük a Létezést.

És hogy megtanítottál minket szeretni.

Hogy mindig maradt egy csippentésnyi mosolyod, biztatásod kicsinek-nagynak egyaránt, hogy a te szereteted nevelt kisgyerekekből befutott előadókat, mert nincs az a szolfézsismeret, miegyéb, ami úgy tud hatni, mint egy szeretettel teli Lányi-mondat;  hogy a Jazz Quartet koncertje után a máig röhögve emlegetett mondatod: nyugi gyerekek, egyszer még összejöhet, a társaság egyik legnagyobb és legbüszkébben viselt elismerése története során; hogy harminc évvel ezelőtt egy vers után vállamra tett kezed azóta mindig felkísér a pódiumra – mint mindenkit, bárkit, aki valaha egy színpadon állhatott veled.

És hogy megtanítottál minket lerázni őket.

Hogy tudtál őszintén élni, a gyarlóságot vállalni (s vajon a „becsületességüket” a gyávaságukból levezető sápatag irigyek bejárták-e az utat a hétköznapok sáros kockaköveitől egy billentyűérintésig a cisz-moll noktürnből?), egyszersmind kérlelhetetlenül tudtál bírálni minden talmiságot, hatalmi gőgöt, kisstílűséget. Hogy bármikor hátat mertél fordítani, nem féltve egzisztenciát, jövőt, hírt-nevet, csak egyre nem voltál hajlandó soha: megalkudni.

És amikor megtanítottál minket élni – akkor megtanítottál minket meghalni is.

Hogy végig lehet csinálni egyetlen mondat önbecsapás nélkül. Hogy az a szó, hogy méltóság, nem szomorú pátosz, sötét drapériás ünnep, lehajtott fej – hanem elszánás, munka, minden ízéig megélt, élni akaró élet, a barátok ölelése, pimasz, mindent legyőzni akaró derű.

Csak egyet nem tanítottál meg.

Hogy mi az, hogy nélküled. Hogy hogyan tovább. Hogy ezt – ezt most hogyan kell. És hogyan lehet. Mert egyedül maradtunk nagyon.

Mondd. Mondj bármit, édes Péter.

Csend. Csend.

Végtelen, mindent felhasító csend.