Talán az, igen, az, amikor a Nižna Boca-i pályán szirénázva síeltél. Amikor valaki elesett, és te odasiklottál, hogy nínó-nínó, amivel persze egy csapásra a pálya kedvence lettél: másnap a szlovák gyerekek már szirénázva integettek neked reggel a felvonónál. Azután pedig – különös módon – egyáltalán nem síeltél, nem csúszkáltál, az évődő kérdéseket pedig elütötted valami viccel, és csak sokadik érdeklődésemre morogtad oda, hogy: „Vigyázok az ujjaimra. Ennyi.”

Vagy talán az, amikor színpadon a függöny mögött mindig gyorsan elmondtál még egy nem éppen publikus, szalonképesnek meg egyáltalán nem nevezhető viccet, aztán végigsimítottad a szakálladat, odaültél a billentyűkhöz, és…

És ahogy akkor megállt az idő. Ahogy akkor megszűnt a világ, a kapkodás, a felesleges, az ostoba dolgok.  Ahogy akkor azt gondoltuk: holnaptól jók leszünk.

Olyanok szerettünk volna lenni, mint te. Igen, azt hiszem, mi mind olyanok akartunk lenni, mint te.

Olyan végtelenül nyugodtak, olyan félelmetesen szellemesek, olyan gyermeklelkűek, olyan hihetetlen munkabírásúak, olyan fékezhetetlen humorúak, olyan legendákkal és lányokkal körülvettek, olyan villámagyúak, olyan kérlelhetetlenül szigorúak, olyan érinthetetlenül szabadok, olyan tiszták, olyan észrevehetetlenül magányosak, olyan szenvedélyesek, olyan esendőek – egyszóval olyanok, akik, amikor nyomogatják azokat a fehér és fekete billentyűket – akkor megáll az idő.

Persze mi nem tudtunk, soha nem is tudhattunk olyanok lenni.

Így hát csak ültünk, és néztünk és hallgattunk téged, vagy együtt hallgattunk veled, és együtt néztük ezt a világot veled. És a billentyűk nyomában beleszerettünk a lenhajú lányba (nagyon). És a szemünk előtt emelkedett ki a habokból a rég elsüllyedt és elfeledett katedrális. És megborzongtunk, hogy a lengyel szekér milyen nehéz, hogy nehezebb, mint az élet. És ott álltunk némán és kővé meredten a gyászmenetben az aradi tábornokok koporsói mögött is.

És most meg itt állunk.

És most valami befejezés kéne. Valami jópofa utolsó mondat. Valami, amivel talán magunkat is tudjuk vigasztalni. Valami olyasmi, ami talán még neked is tetszene. Valami, ami talán eljut oda, ahol most vagy. Arra a helyre, amely most már bizonyosan sokkal jobb, értékesebb és boldogabb, hogy odaértél.

Ahogyan ez is az volt addig a rövid pillanatig, amíg itt voltál velünk.

Isten veled, Öreg.