TÖPRENGŐ

TÖPRENGŐ

EGY LÚZER VALLOMÁSAI

2018. március 06. - orbangy

Korán reggel csörög a telefon.

– Csák Károly vagyok – mondja valaki –, én vettem meg tegnap a négyes Golfot. Nem tudom, jó számot hívtam?

És ekkor futni hagyom életem úgyszólván egyetlen nagy lehetőségét:

– Elnézést, maga nem Csák Károly? – kellene visszakérdeznem kajánul, hanyagul hátradőlve, mint egy győztes hadvezér, ellenállhatatlan humorom biztos tudatától felvértezetten.

Ehelyett mindösszesen ennyit tudok kibökni:

– Nem, téves számot tetszett hívni. És autóm sincs. Nem is volt.

 

Ez van. Világéletemben lépcsőházi gondolkodó voltam, és asszem, már az is maradok.

Boríték az asztalon

Hetek óta ott hever.

Az elintézetlen dolgok között legfelül, vár, hogy megköszönjem. A borítékban egy kis könyvecske van, az elején tabló az 1956-ban érettségizettekről, a kép legszélén Molnár Jolán. Az anyám. 65 éve vágtak neki, hogy nagylányok és nagyfiúk legyenek, erre emlékszik a kis irat.

Meg kellene köszönnöm. A boríték sarkában asszonynév, kiderítem, hogy osztálytársak voltak, nagyon kedves figyelmesség, hogy kinyomozta a címemet.

Meg kellene köszönnöm.

Mindig elakadok. Meg kellene köszönnöm. Bekopogtatni egy olyan ajtón, amelyik betessékelhet a világba, ahol anyám, a kis Molnár Jolán létezett valaha.

A hetedik ajtón. Ahova soha nem léphettem be. Amelyik mögött soha sem tudtam, mi van. Amelyik előtt mindig álltam és türelmetlenül vártam, hogy kilépjen valaki. Nem tudom ki. Bárki. Csak jöjjön már. Hogy megtudnék valamit.

Róla.

Magamról.

Keveset láttam. Ha néha találkoztunk is, semmiségekről beszélgettünk. Nem emlékszem talán egyetlen mondatra sem. Mosolyogtunk kényszeredetten, és később, amikor már nagyobb lettem, néha rágyújtottunk. És hallgattunk. Jó lett volna megkérdezni pedig. Te, miért van ez. Te, miért vagyok ilyen furcsa. Miért álmodom ilyeneket, miért ez a zűrzavar, miért az elcseszett szerelmeim, a szarháziságom, a félelmem, te, miért nem megy semmi. Mondd.

Semmiségekről beszélgettünk.

És most be kellene kopogtatnom.

Meg kellene tudnom valamit abból, honnan libbent rá a képeire az a mindig ott lévő fátyol, az észrevétlenül mímelt derű, a mentőövnek használt jó kedély. A mesterkélt mosolyok. Milyen kislány-korból jön ez az egész, kit szerethetett, mit szerethetett, volt-e valaha tényleg szerelmes, honnan a talmi-rajongások, a betemetkezés. Hogy egyetlenegyszer láttam igazából megörülni nekem: amikor már csak az infúzióból lecsepegő morfium tartotta ezen a világon. Akkor örült nekem. Boldogan, őszintén. A kis Molnár Jolán, az anyám.

Nem látok át az ajtón. 

Nem tudom meg, miből lett ő. És már nem tudom meg, miből lettem én.

 

Holnap levelet írok. Köszönetet.

Udvarias leszek és elegáns, mint az érett emberek.

MÁRMINÁLUNK

Egy, a közösségi oldalon megjelent felvetésre, miszerint Mit csinál az, aki MÁRMINÁL? („márminálunk, babám”) – jelezném, hogy egy méltatlanul meg nem jelent értelmező kisszótárban a következő szócikk található:

„márminálás fn népr A régi paraszti világhoz kötődő, felvidéki eredetű, összetett mezőgazdasági tevékenység, mely legkivált a meggy és a makk nem szedésében csúcsosodik ki. Különösen azokon a tájegységeken jellemző, amelyeken fedeles kosárba történik (pontosabban nem történik) az ilyen jellegű cselekvés.

A tevékenység időszakos természetű, és ezt a szóhasználat is hűen követi: júniustól késő őszig beszélhetünk márminálásról, a kora tavaszi időszakban a mégminálás elnevezés a pontos. Ebben a periódusban a paraszt csak rágondol a nem szedésre (mégminál), a márminálás során pedig már ténylegesen nem szed.

Lehetséges megjelenése különböző tevékenységek fúziójaként is: pl. a túl hangos szolmizálás közben ('dominál'), a parasztházak padlózatának készítésekor ('laminál') és a pöcegödör környékén való nem szedésre ('kulminál') alkalmazva.

A folklórban való megjelenését kutatva érdekes adalékokra bukkanhatunk. Egy, a Sümeghi-kódexben lelt 14. sz.-i szövegtöredék például egyértelműen rávilágít, hogy eredetileg nem meggyre és makkra, hanem kifejezetten hüvelyesekre vonatkoztatták a kifejezést: „Marminalunc. Bab am!” (Vö. Ortutay, 1960) A hüvelyesekből kiinduló jelentésmódosulás első fázisában még csak a meggy jelent meg, majd az emancipáció jegyében a makk is.

Egyes konteókutatók felvetik a „Már minálunk, babám…” értelmezést is, ezt azonban – mint teljességgel irracionális megoldást – a korszerű tudomány a sarlatánságok közé sorolja.”

EZÉRT

Már mindenki kiment.

– Elnézést, tanár úr, kérdezhetek valamit?

– Parancsoljon, Katika!

– A verset azt majd mindenki előtt kell felmondani?

– Igen, úgy kellene.

Csend.

– Ez ugye zavarná magát, jól gondolom?

– Igen.

Csend.

– Jól gondolom, hogy magát megszégyenítették már ezzel kapcsolatban?

– Igen.

Csend.

– Ezt nagyon sajnálom. Végtelenül sajnálom.

Csend. A földet nézi.

– Egyet ígérhetek. Soha semmiképp sem fogom megszégyeníteni. És menni fog. Higgye el.

Csend.

– Elhiszi nekem?

Rám néz.

– Igen.

Kimegy.

Hát, ezért.

ÜNNEP ELŐTT

Olvasom, hogy egy ismert politikus (a nevét nem vagyok hajlandó leírni) egy meglincselt ávós képével emlékezik meg a forradalomról.

Pillanatok alatt eszembe ötlik jó néhány párhuzam – de aztán gyorsan elhessegetem őket: még a legnagyobb megdöbbenés, gyalázat sem engedi meg, hogy olyan szellemi-erkölcsi posványba süllyedjünk, mint amilyenben ez a szétesett véglény vegetál. 

Ünnep legyen. Méltó.

 

 

KI A SZAROM AZ A LISZT FERENC?

Liszt Ferenc ezen az estén hazaindult Szekszárdról.

A szekszárdiak persze pontosan tudták ezt, a Helyi Kanászkürt már hetek óta igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a Mester érkezését és szekszárdi jelenlétét helyenként forgalomkorlátozások kísérik majd. Így volt ez tehát most is, amikor a régi vármegyeháza felől a fogatok sorát várták. A rendőrlámpák nem működtek, a kereszteződésben csendőrök álltak és többnyire egymással rádióztak, a keresztutakon pedig parasztszekerek várakoztak.

Az egyik ilyen szekéren ült Kis János. Zavarta a forgalomzárás, megvolt az utolsó fuvarja, most igyekezett volna haza, még pontosabban a szomszédos italmérésbe, mert dolga végeztével ott szerette elütni az alvásig tartó időt. Most – talán megvolt három perce is – állt a forgalom, Kis János idegesen nyújtogatta a nyakát.

–  Meddig várjunk még, a rosseb egye meg?! – méltatlankodott, és a közelében várakozó hajtók lelkesen bólogattak.

– Mi az isten lesz itt még? Mért köll várni?

– Három napja hallgatjuk ezt a kurva szirénázást, most meg itt dekkolhatunk!  – kiabálták innen is, onnan is. Az eszkalálódó hangzavarban gyorsan előkerült a vendéglátó, Augusz Antal báró neve is.

– Mi a lófasznak hozta ezt az embert ide, aki miatt itt rostokolhatunk? Ez még magyarul sem tud, csak a hülye muzsikáját nyomja! Ez is egy valag pénzbe kerül majd nekünk ahelyett, hogy az ispotályba vennének lélegeztetőgépet!

– Vagy CT-berendezést! –  toldotta meg egy másik, bár igaz, ami igaz, maga sem tudta, mi az, viszont igen sokat hallotta mostanában.

Ekkor ért oda a Liszt Ferencet hozó és őt kísérő kocsisor.

És akik odanéztek, egy pillanatig láthatták, hogy Liszt Ferenc lobogó fehér hajával átsuhan kocsiján Szekszárdon, a városközponton.

Kis János nem tartozott ezek közé, mert míg ostorával a díszes hintó felé mutogatott, hátrafelé kiabált:

– Hát ki a szarom az a Liszt Ferenc?! Talán különb ember nálam, hogy miatta nem mehetek tovább?! – És a körülötte lévő parasztok lázasan helyeseltek.

Liszt Ferenc azonban ezt – még ha értette volna is – már nem hallhatta. Áthajtott a lezárt kereszteződésen, a következő sarkon eltűnt a nézelődők szeme elől, megírta a VIII. Magyar rapszódiát, amelynek dallama Szekszárdon fogant meg a fejében, aztán világhírét vitte a kiváló szekszárdi bornak, még a pápának is ajándékozott belőle.

Kis János ezt már nem érte meg, őt rövidesen az örök sötétségbe taszította a „hegy leve”.  A tavaszi áradás pedig kimosta a sírját, s magával vitte talán Báta felé,  úgy, hogy nem is találták meg később.

Igaz, soha senki sem kereste.

süti beállítások módosítása