Németországban élő barátom hívja fel rá a figyelmemet, hogy nagy valószínűség szerint most már végérvényesen meghülyült mindenki. Történt ugyanis a Paris Saint Germain – Basaksehir BL- meccsen, hogy a negyedik, román nemzetiségű játékvezető anyanyelvén feketének (negru) nevezett egy, a kispadon ülő feketét, aki ezen felháborodott, majd a csapattársak is felháborodtak, majd mindenki felháborodott, ezután mindkét csapat levonult, félbeszakadt a meccs. Áll a botrány, a barátom szerint a német sajtó kórusban feszíti meg a román tartalékbírót, és lelkesen üdvözli a „rasszizmus elleni határozott fellépést”.

Így is kell. Egy feketét senki se nevezzen feketének. Bár akkor megindul a hangya az emberben: a bolygón végigsöprő, az elnökválasztás után annak rendje-módja szerint kámforrá vált Black Lives Matter mozgalomban ki a fenét neveznek blacknek, azaz feketének? Csak nem a feketéket? De akkor azoknak miért lehet, és a román sporinak meg miért nem?

Érdekes dolog ez a fogalmakkal. Valahogy divatba jöttek a pontosan meg nem határozott, és épp a definiálatlanságuk miatt csodafegyverként üzemeltetett, szívett tépően jól hangzó, ultrademokratikus kisugárzású szavak.

Ilyen például a rasszizmus. Ki a rasszista? Rasszista az, akit annak tartanak. Punktum.

Erről azért eszembe jutott egy hetvenes évekbeli történet:

A műegyetem menzáján az osztásnál jó hosszú sor állt az ablak előtt. Egyszer csak érkezett egy valamelyik közép-afrikai népi demokratikus országból érkezett fekete fiú, aki fütyörészve elsétált a sor mellett, magától értetődő természetességgel elvette az első ebédet, és ment volna a helyére. Pechére a sor elején valamilyen KISZ-aktivista ácsorgott, aki kötelességének érezte figyelmeztetni az előre igyekvőt:

– Tudod, barátom, ez így nincs egészen rendben, mi is erre várunk, illett volna beállnod neked is a sorba.

Mire a fekete fiú odalépett a megszólalóhoz, és két centiméterről a képébe sziszegte:

­– Á sémédból sugárzsik á fájdzsúlolet!

Hát, valahogy így.