Édes-gyönyörű, tizenkilenc éves koreai kislány.

A kelet-ázsiai lányok finomságával, törékenységével, ártatlanságával.

Pici életének legalább kétharmadát a jégen töltötte, a többit alvással.

Barátnők nincs, fiúzás nincs, hétvége nincs, élet nincs, semmi, semmi sincs.

Egybefolyó napok másodpercre beosztva, az étkezések grammra porciózva, és duplaaxel, leszúrtrittberger, kiforgás, szépkivitel, emeldfelafejedet, kezdjedelölről, flip, lutz, forgás, vezesdki, csináljad, nebőgjél, axel, flip, rittberger, nehagydottalábad, egyenesahát, mosolyogjvégre, rittberger, flip, lutz, forgás, ébren is, álmában is, flip, lutz, rittberger, forgás.

És jég.

Jég, jég, jég, jég.

És akkor élete napja.

A világon mindenki közvetíti.

Menni fog. Nemesemel. Kiforgom. Mosolygok. Integetekmajd.

Kifut.

Tízezer szempár itt, egymilliárd a kamerák mögött.

Zene indul.

Meglendül a láb.

Forgás, rittberger, lutz, ahogy száztízezerszer a múlt évben.

Hatalmas nagyot esik.

Fenékre.

Tízezer ember előtt.

Egymilliárd ember előtt.

Százezer óra gyakorlás után.

A jégen egy egészen kicsi lány hasal, a kisgyerekek riadt, semmit sem értő, tágra nyílt szemével, egy ezredmásodpercig várja is, hátha felsegíti valaki, de hát ki segítené

aztán az ezredmásodperc végén már megint versenyző, valahol az önkívület határán folytatja, ezekre a percekre aztán egyáltalán nem emlékszik majd.

Egyedül a legörbülő szájacska marad. A semmit nem értő tekintet. De nem, nem sír, a legnagyobb küzdelem most dúl a gyönyörű hófehér arc mögött.

Valahol, ezer kilométerekkel messzebb egy öregember vele együtt küzd a feltörő érzésekkel, sokkal kevesebb sikerrel.

Most meg kellene ölelgetni. A buksiját simogatni. Engedni, biztatni, hogy sírjon. Sírja ki ezeket az éveket, a sosemvolt gyerekkort, a lemondott szerelmeket, az álmatlan éjszakákat. Elmondani milliószor, hogy ő a legszebb, a legügyesebb, a legnagyobb hős.

Csak azt a rohadt pillanatot nem kitörölni.

Azt már soha nem lehet.