Van az a generációkon átívelő bolti bunkóság, amivel egyszerűen nem tudsz mit kezdeni. Megérkezel hétköznapi vásárlóként, és a fizetésig tartó vesszőfutás végén megalázott kisegérként távozol, miközben érzed hátadban az összevigyorgó tekinteteket. És ebben nem is az a szép, hogy ez megtörténik, hanem amikor ez már sok-sok éve így megy. Ezalatt ugyanott kiszolgálógenerációk cserélődtek, már a bolt körüli járdát is huszonötször újraaszfaltozták – de miliő rendíthetetlenül marad. És kénytelen vagy újra meg újra bemenni, ha azt a szart nem tudod máshonnan beszerezni.
Például.
Megadja magát a konyhai mérlegetek. Mit van mit tenni, elcsattogsz A Boltba, és reménykedsz, hogy most majd nem. A remény persze szép lassan elszivárog az alatt a négy perc alatt, amíg te tanácstalanul ácsorogsz a végeláthatatlan árusor végén, mozdulatlanul, mint egy márványobeliszk, hogy ha nem is köszön a rosseb se, valaki csak észreveszi, hogy fingod sincs, merre indulj. Az eladók kisebb kupacokban babrálnak, beszélgetnek, aztán valakinek csak-csak szemet szúr, hogy gyökeret vertél a bejáratnál.
– Segíthetünk valamit? – spórolja meg a köszönést jó tizenöt méterről egyikük, de egy lépést sem tesz feléd, csak odaesz a rosseb, ha akarsz valamit.
– Igen, az jó volna… – feleled bátortalanul, de merészen egy helyben maradsz, nem bánod, ha itt rögtön agyonlőnek is, nem mozdulsz.
– Petiii! – kiált oda egy másik alaknak, aki a helyiség sajátosságait és a Thalesz-tételt alapul véve ugyancsak jó tizenöt méterre állhat. – Tudnál segíteni az úrnak?
Peti letesz egy csomagot, morog valamit, amit talán jobb is, hogy nem értek, aztán odajön végre.
– Jó napot kívánok, konyhai mérleget keresek.
Peti megáll egy hihetetlenül hosszú polcfolyosó végén, aztán karját petrencés rúd gyanánt előrenyújtva rámutat a végtelen árusor egy teljesen általános pontjára:
– Ott vannak a mérlegek.
A vasalók, hajszárítók, asztali lámpák tömegében én ugyan meg nem találom vágyaim mérlegét, további segítségért folyamodom. Peti türelme is véges, kelletlenül elbotorkál velem a sor közepéig, ott valóban mosolyog vagy húsz különböző mérleg.
– Tessék, ezek azok.
És itt követem el a drámai vétséget, amelyről csak később derül ki, hogy még csak az első.
– Ön melyiket ajánlaná – firtatom magamról megfeledkezve, számot adva teljes felkészületlenségemről a konyhai mérlegek kapcsán.
Petinél itt már elfogy a cérna:
– Amelyiket az úr gondolja – tárja szét karjait némileg villogó szemekkel, és elviharzik. A távolban még panaszkodik valamit a többieknek úgy, hogy lehetőleg én is halljam, de szerencsére vénségem áldásaként vagyok annyira süket, hogy csak annyi jut el hozzám foszlányosan: „…konyhai mérleget…”.
Meglehetősen tanácstalanul böngészem a szerkezetek pár ezer forinttól huszonvalahány ezerig, majd megkönnyebbülve fedezem fel a dicsőségben épp tegnap kimúlt, sok évig zokszó nélkül teljesítő típust: ez lesz az enyém. Ebben nincs kockázat, a többiről itt én ugyan a feltámadásig nem fogok megtudni egy kurva szót se.
Már azt hinném, lassan menekülőre foghatom, de a dolog nem ilyen egyszerű. Átadom a dobozt az egyik pénztáros hölgynek, én botor, olvasatlanul, és elkövetem a kettes számú tragikus vétséget:
– Van benne elem, vagy vegyek azt is…? – érdeklődöm, mire a hölgy készségesen reflektál:
– Egy pillanat, máris megnézem. Te, Laci, az inklúded az az, hogy tartalmazza, vagy az, hogy nem?
– Nem tudom… Talán az, hogy van benne. Feriiii, az inklúded az, hogy van benne, vagy hogy nincs?
– Az attól függ, hogy úgy van, hogy inklúded vagy hogy notinklúded.
Valóban nem mindegy, bár tűkön ülök, de meg nem szólalok, nem, nem mondom el, hogy ez egyike annak a tíz szónak, ami a pályájukhoz szükséges lenne, nem, nem játszom el az okostojást, nem zúdítok magamra újabb gyötrelmeket, megadóan hallgatok. A hölgy visszajön, kezében a dobozom, a másikban egy négyes csomag tartós elem.
– Azt mondja a kollégám, hogy nincs benne, ezért ajánlom ezt a tartós…
Sajnos közben végigszaladt a szemem a csomagon, megláttam a kis ábrát két AAA elemmel (ennyi kell bele) és a kulcsszóval: INCLUDED. Próbálom hárítani a szívélyes kínálást:
– Köszönöm, nem kérem, lehet, hogy fogok otthon találni két elemet mégis…
Ezzel megvolt a harmadik drámai vétség. A szívélyesség, sutty, elillan, a hölgy csinál egy fintort, és jó mélyet sóhajt.
– Mi van…? – kérdezi a másik pénztárnál egy szőkeség leplezetlen mosolygással.
– Seeeemmmiiiii… – jön a következő sóhajtás, azzal az utánozhatatlan intonációval, amit csak bizonyos kor fölött, bizonyos számú válás után tudnak pénztárosnők produkálni.
Fizetek, eloldalgok.
Szóval, mondom, nem az a szép, hogy így. Hanem hogy iksz éve így. És közben kicserélődött már talán az egész garnitúra. Esküszöm.
Tudod, van az a majmos kísérlet. Hogy bezárnak húsz majmot egy szobába, aztán amikor a szoba közepén lévő létrára felmegy valamelyikük, víz zúdul mindegyikre. Úgyhogy attól kezdve, ha egy is fel akar mászni, a többiek megverik, mielőtt feljutna. Aztán egyenként kicserélik a majmokat mind egy szálig, és az újak már rég nem tudják miért, de a létrára mászót verni kezdik. Nem tudják miért. Mert muszáj.
Hát, tudod, valahogy így ível át a bolti bunkóság is generációkon keresztül. Ha van verseny, ha nincs.
Muszáj. És kész.
