Vannak helyek, emberek, pillanatok, amelyek egyediségükön, konkrétságukon keresztül fekete lyukként sűrítik magukba a minket körülvevő világ lényegét. Ha jössz-mész az utcán, teszed mindennapi dolgaidat, szinte csak ilyesmibe botlasz, bárhová vigyen is az utad. A pénztárosnő egyetlen hangsíkon eldarált pinkódzöldgombja, a telefonban ezredszer is fáradtan tekeredő hívásafontosnekünk mintha maga lenne a közénk ivódott Lényeg, a látszólagosan emberek közt zajló, a valóságban semmilyen intellektussal bíró (tehát értelmes, tehát emberi) lényt sem feltételező álkommunikációnak. Nincs erő, amely megbontaná a lélektelenség gigantikus ólombörtönét, ahol sokmilliárd rabként várjuk celláinkban a falakat majdan feloldó elmúlást.

A személyesség pedig semmit sem segít, s mintha még erősítené is a Törvényt. Az ügyfélszolgálat tüneményesen mosolygó szőkesége épp ugyanazzal a hangsúllyal csilingeli, hogy nagyonszépenköszönöm, ahogy előttem már tízezernek, százezernek, közöttünk a személytelenség átláthatatlan üvege, hiába cserélünk ezer adatot, infót, ő is a nagy büdös semmiből jött meg én is, és mindketten pontosan ugyanoda megyünk vissza. Soha nem fogja megtudni, milyen vagyok, amikor minden erőmet össze kell szednem, hogy a következő pillanatban is még akarjak élni, sosem fogom megtudni, milyen ő, amikor nagy szatyraival kiszáll a házuk előtt, és nem érti, miért nem hajtott el tovább, bárhová, ahol csak egy fikarcnyival is jobb annál a semminél, amit majd az ajtó mögött talál. 

De nem: én csendben várom, hogy lemásolja a személyiazonosítóvalamintalakcímkártyát, ő ül a pult másik felén, áll az ablak mögött, pötyög billentyűin a vonal végén, ott vagyunk egymástól egy lélegzetnyire, egy karnyújtásnyira a kozmosz legtávolabbi két pontjaként. Ez a világ. Ez ma a Mindenség.

Szinte.

Amikor most belépek az ügyfélszolgálatra, még jó darabig a milliószor ismételt forgatókönyv pereg. A kis hölgy nagyon kedves, éppúgy, mint minden más kedves kis hölgy, fiatalember, jóasszony, akikkel ilyenkor találkozni szükséges. Mechanikusan adom a személyes irataimat, az ügyem egyszerű, bár egy kis fennakadást telefonon kell intézni, megvárom, gyorsan követik egymást a megszokott snittek, viszonylag gyorsan célhoz érünk. A dolgom még egy kis utógondozást igényel, névjegykártyát kapok, majd hívjam, hogy pontot tegyünk a le nem zárt mondat végére, elköszönéshez készülök. A kártyán illendően végigfut a szemem, a családnévnél megakadok, nem túl gyakori, kedves barátom fejfáján is ez áll, a búcsúbeszédben, melyre második családja kért, életem egyik legnehezebb feladata volt utoljára szólni hatalmas lelkű pajtásomhoz. Egy ezredmásodpercig villog a fejemben a tiltó lámpa, hogy a kötelező lélektelenség ólomüvegén át merjek hatolni, aztán bátortalanul nekikezdek az esetlen mondatnak: 

– Ne haragudjon… ön D.-nek a…

– A lánya vagyok…

Nézzük egymást. Az ólomüveg milliárd apró darabra robban szét. A lét egy atommozdulásnyi idő alatt átváltozik, már semmi sem az, ami idáig. Egy eleddig elképzelhetetlen, teljességgel létezhetetlen mozdulattal átnyúlok a pulton, és megfogom a kezét. És a kis hölgy karját egy másodpercre az édesapja keze simítja, és én egy másodpercre jó barátom kezét érinthetem. És akkor már nagy, kövér könnycseppek zuhognak alá a szeméből, talán már elköszönni sincs erőnk, ő kisiet egy kis ajtón, én kibotorkálok egy másikon.

Homályos látásom alig képes követni a járda vonalát, és csak arra gondolok, hogy borzasztó pokol a világ, amelyben nap mint nap botladozunk zombiként, esünk-kelünk, tapicskolunk mások vagy saját magunk mocskában, és csak a felettünk való ajándékozhat meg bennünket egy-egy, az emberi minőség szintjére fölemelő pillanattal, legyen az bármilyen fájdalmas is.