Bihari János napja pontosan úgy kezdődött, mint évtizedek óta mindig. Feltápászkodott rongyos vackáról, megbillegtette az üres pálinkás üveget, kába szemekkel kibámult a vályogviskó aprócska ablakán, aztán elindult hátra, a pajtához. Felszerszámozta a Kesét, befogta a rozoga szekérbe, és lassú zötyögéssel megindult a földek felé. Hihetetlenül sovány, nagy csontú ember volt, a napszámosok csak Halálnak hívták, bár ebben közrejátszhatott mindig üveges, sehova sem néző tekintete is.

A keresztútnál szokás szerint jobbra kellett volna fordulnia, de ezúttal nem tudott: béresek ácsorogtak nagy csoportokba verődve, lehetetlen volt közöttük elhaladni. Már rég a földeken kellett volna lenniük, de most kapájukra támaszkodva bámészkodtak előre. Bihari megállította a Kesét, s a bakról fölállva, csontos nyakát nyújtogatva próbálta megtudni a csődület okát. Valamivel előrébb az út mellett szekér állt, rajta hatalmas plazma kivetítővel. Máskor is volt, hogy idehozták, de olyankor az intéző szokott rajta üvöltözni a mihaszna népséggel, hogy mit csináljanak aznap, mit sem. Most azonban valami más volt: a képernyőn hatalmas rakéta ácsorgott valahol az éjszakában, és gyenge füst vagy gőz szállongott körülötte. Valamit mondtak is a rakétaszerkezetről, de Bihari nem hallotta jól, hát leszállt a bakról, és ustorral a kezében előrefurakodott. Minél előrébb jutott annál nagyobb susmusolás hallatszott. Mindenki a kivetítőt bámulta.

– Na, még három perc – mondta egy idősebb, hosszú bajszú béres.

– Addig még elmehet hugyozni is a Tibi – mondta egy másik, amit a szűk környezet gyenge röhögéssel nyugtázott.

– Mi a rosseb valaga van? – kérdezte Bihari találomra az egyik bámészkodótól.

– Most lövik ki a magyar űrhajóst – mondták többen, de egy szőke fiú közbeszólt:

– Nem fellövik, hanem indítják.

– Na és? Mi a különbség, te főokos, mi? – bökte oda valaki hátrébbról. – Akkor is csak föl az égbe megyen, nem?

Bihari türelmetlenkedni kezdett. Hogy a korai hőség, vagy a folyamatosan égető pálinkahiány okozta-e, maga sem tudta, de idegesen tologatta a kalapját:

– És akkor mi van? Nekem már rég a fődeken kéne lennem, azistenbasszameg!

– Na és? Nem érsz rá még megdögleni? – csitította egy másik nem nagy meggyőződéssel. – Ma úgyis szénázás lesz, amíg ki nem fordul a belünk a melegbe’.

Bihari leköpött a földre, és morogva indult vissza a szekeréhez. A kisebb csoportok közben egymást szólongatva próbálták múlatni az indításig hátralévő időt.

– Te, Mári, tebelőled pont egy ilyen rakéta hiányzik, nem? – szólt előre egy hórihorgas, szőrös ember.

– Persze, mert pont olyan a vége, ni, mint az apád faszának – replikázott a menyecske.

– Azt mondja meg valaki, mi az anyja valagáért küldik ezt most fel, mi? – hallatszott egy közeli emberkupacból. – Rányomják ezt a kurva sok pénzt, aztán meg két nap múlva leesik. Hát mi a szent szarnak kell ez, mi? Nekem biztos nem.

– Hogy legyen mit ellopni, azért!

– Persze, űrhajót még úgyse loptak.

– Ja, csak a mi bérünket, azt.

– A siófoki vonat az persze beszarik, ezek meg ezt a köcsögöt lövöldözik fel azért, hogy ott lebegjen kedvére a semmiben. Hát normális?

Ahogy közeledett az indítás pillanata, mintha az indulatok is erőre kaptak volna.

– Aztán mostantól majd mi is rakétával megyünk a Hantos-dűlőbe, ugye? – szervált egy erősen barázdált arc.

– Gondolom, nem gyalog! – Újabb röhögés.

– Hülyeség, tiszta átverés, ezek ott vannak egy kamerastúdióban, kamu az egész, ezek csak díszletek, fél óra múlva már ott piál megint a haverjaival.

– Kibasznak egy csomó milliárd meg mit tudom én mennyi pénzt, az ispotályba’ meg féléves a várólista!

– Aszongyák, kutatni is fog.

– Igen? Aztán mi az anyja valagát kutat ott fönt? Hö? Ekkora marhaságot, mondd meg!

– Hát ja, legfeljebb az anyja izéját, azt kutathatja.

Ekkor ért véget a visszaszámlálás. Elhallgattak a beszélők a kivetítőn, elhallgattak a mezőn.  A hatalmas dörgés, robaj mintha hirtelen lefojtotta volna a háborgást, az utolsó szó bennszakadt mindenkiben. A remegő, lassan emelkedő rakétatest látványa még a dühös indulatokat is maga alá gyűrte, az összes béres szinte hipnotizálva meredt a kivetítőre. De csak néhány pillanatra, a szerkezet távolodásával újra visszaszivárgott a torkokba bátorság, folyt tovább a morajlás.

Bihari ekkor már ismét a bakon volt, az ülőkéjét próbálta valahogy megigazítani, ne törné már annyira a fenekét.

– Menj a faszba föl az űrbe – dünnyögte maga elé dühösen.

– Egynek minden nehéz, soknak semmi sem lehetetlen – hallatszott ekkor az űrből, magyarul.

– Zászló, zászló, szív – morogta erre Bihari, kiköpött a kivetítő felé és ráhúzott ostorával a Kese farára. A ló, talán válaszul, talán unalmában fingott egyet, és ólmos bágyadtsággal megindult a zörgő szekérrel.

Vitte Biharit a porba, vitte a semmibe.

(Öt.hu, 2025. júlus 7.)