Drága Kipi, Kedves Barátunk!

Albert Pine írja: „Amit magunkért teszünk, az velünk együtt meghal. De amit másokért és a világért, az örökké megmarad.”

Ebben hiszek. És tudom, hogy Te is mindig ebben hittél. Az életed a bizonyíték erre.

37 éve, amikor ebbe a városba költöztél, költöztetek, talán még kissé félszeg érdeklődéssel nézegetted a Csepelhez szokott szemednek alacsony, ritkás épületeket, a szűk és csendes utcákat, szoknod kellett a kényelmes kisvárosi tempót, a kevésbé zakatoló ritmust, azt, hogy bármerre indulsz, egy ismerős jön szembe, merthogy itt mindenki ismer mindenkit. Így a napok, az évek során neked is mindenki az ismerősöd lett s te is mindenki ismerőse lettél: megkerülhetetlen, eltéveszthetetlen, központi alakja Szekszárdnak, olyan ember, akitől egy ilyen város több, jobb, értékesebb lehet.

Mert egy városban élhetnek bár több tízezren, az emberöltők során százezrek is akár – az csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy munkájukkal, alkotásaikkal, eleven kisugárzásukkal formálják azt.

Te pedig ezt tetted évtizedeken keresztül. Ezt az akkori művelődési központ igazgatójaként, a Dátum szerkesztőjeként, a Szekszárdi Vasárnap megalapítójaként, a városi tévé stúdióvezetőjeként, középiskolai tanárként, ezt tetted – ahogy te fogalmaztad: – versművesként, prózaíróként s ki tudja, még hány féle minőségben.

Újságcikkek, filmek, rendezvények, verses- és prózakötetek tömege jelzi munkásságodat, de volt egy ezeknél is fontosabb hivatásod: ahogy azt Kocsis Tóni barátunk nagyon pontosan megfogalmazta, főfoglalkozásban mégis csak Szekszárd szerelmese voltál.  

Igen, lehet itt élni békés vagy békétlen, színes vagy színtelen mindennapokat, rakni fészket munkálva türelemmel – de az igazi szekszárdi létet csak a hely, a dombok, a szurdikok, a város szerelmeseként élheti meg az itt lakó. Az, akiknek minden tette, cselekedete az itt élő vagy egykor itt élt polgárok közösségének formálását, építését szolgálja. S neked minden gondolatod, mozdulatod, rezdülésed erre volt bizonyság.

Január 22-én, épp a magyar kultúra napján történt, hogy átléptél egy másik világba. Szimbolikus egybeesés – mondhatnánk. De én – talán egy kicsit tőled is tanulva – nem hiszek a véletlenekben, az egybeesésekben, a puszta szimbolikusságban. Az üzenetekben hiszek. Abban, hogy a minket körülvevő létezés, a Mindenség folyton közölni akar velünk valamit. S hogy nekünk nincs más feladatunk, mint megtalálni, szívósan, makacsul kifürkészni, megfejteni a ránk bízatott üzenetet. Amely január 22-én talán ez volt: ma útnak indult közülünk valaki, aki a lehető legpontosabban tudta – mert az utolsó sejtjéig átitatódott vele – hogy miben áll, milyen jelentést hordoz valóban a kultúra fogalma.

 Igen. Te tudtad, hogy az nem zászlólobogtatást, tósztokat, látványos dekorációkat jelent. Tudtad, hogy egy közösség kultúrája egymáson pihenő rétegek millióját jelenti, az aranyfüstnél is finomabb, annál sokszorta érzékenyebb és értékesebb rétegeket. Csendes beszélgetéseket, gazdagodott szellemmel átitatott hajnali János-áldásokat, vallomásokat, találkozó tekinteteket, és sok-sok betűt, alakot, képsort, dallamot, formát. Késhegyig menő vitákat, majd megerősödött lélekkel való együtt-hallgatást. Közösen ismert mondatokat, verssorokat, eltűnt, ám a lelkünkben megmaradt házfalakat, titkos zugokat, szegleteket.

De mindenekelőtt: örökséget és örökös-séget. Képességet az örökség felismerésére, befogadására, tehetséget és elszántságot a továbbadásra, a közvetítésre. És te ezt tetted ittléted minden másodpercében. Nincs olyan zuga, rejteke szellemi és tárgyi világunknak, ahol ne akart és ne tudott volna hatni rajongásod az emberi szellem iránt. Mindezt lobogó élet-átöleléssel, időnként gyermeki naivitással és rácsodálkozással, ha lehetett, humorral, iróniával, ha kellett, kérlelhetetlenül, ütközve, mindvégig kitartva meggyőződésed mellett.

Január 22-e óta egy egész város gyászol téged. Ilyen főhajtás csak keveseket illet meg. De neked megjár, hiszen az egyik legszekszárdibb voltál közöttünk – s most már az is leszel mindig. Mert bizonyos, igen, bizonyos, hogy amit magunkért teszünk, az velünk együtt meghal – de amit másokért és a világért, az örökké megmarad.