A szekszárdi polgármester videoüzenetben beszélt ama stressz okozta egészségügyi problémájáról, amely kedvezőtlenül befolyásolja mozgáskoordinációját, olykor beszédközpontjának működését. Azt is hozzátette, hogy az orvosi megállapítás szerint ez az állapot nincs befolyással szellemi képességeire. Amint egy ilyen bejelentés után várható, szép számmal jelentek meg a közösségi oldalon hozzászólások, javarészt együttérző jókívánságok.

Egy ilyen helyzet persze a politikai ellenlábasoknak jókívánságtani szempontból nem jelent egyszerű feladatot, hiszen nehéz jót kívánni annak, akit több mint egy éve folyamatosan szapulunk, és teljes alkalmatlanságát próbáljuk demonstrálni ország-világ előtt. Itt egyszerre kellene bizonyítanunk úriember mivoltunkat és azt, hogy a helyzetet mi domináljuk. Nem könnyű.

Olyan ez, mint amikor a feleségnek sikerül briliáns dramaturgiai érzékkel pont azt a félnótás barmot meghívnia vendégségbe, akit a legjobban utálunk s legszívesebben kilőnénk a Holdba. Mit mondhat ilyenkor az ajtóban az ember, ha egyszer kötik bizonyos jólneveltségi előírások? „Nagyon örülök, Isten hozott, tedd le a kabátod, azt majd kérném, hogy ne szarjál a perzsaszőnyegre.” – Valami ilyesmit? Bizony, nem egyszerű ez.

Ellentétes érzelmek könnyen hívnak elő szörnyszülött közléseket. Az egyik politikai ellenlábas például ezt írja szívből jövő jókívánságai végén: „Kérném ugyanakkor polgármester urat, hogy hivatalát valóban csak addig töltse be, amíg szellemileg képes helyes döntéseket meghozni, és amíg állapotában jelentős változás nem áll be.” Világos mondat, akár egy pofon, még ha nem is hidalja át a fentebb ecsetelt dilemmát. Pedig a stílus mindent megold, hiszen jó kezekben élesebb késsé tud válni minden más fegyvernél. Van is rá példa, kiváló:

„A jó isten egyszerünek
Alkotta az eszemet,
Nincsen abban nagy modernség
Csak szelidség, szeretet.

Kicsi kunyhó, szerető sziv,
Messze égbolt, tiszta, kék -
Fulladjon meg Ady Endre
Lehetőleg máma még.”*

Az egyszerűség maga a tökéletesség, mondta valaki. Nincs új a nap alatt.

 *Karinthy Frigyes: „Szabolcsak Mihá': Egyszerüség”