Amikor két b**atlan ribanc és egy aberrált köcsög levessel önti le van Gogh Napraforgók című képét 3 perc hírnév reményében, akkor azokat semmiképp ne hívjuk környezetvédelmi aktivistáknak, hanem nevezzük annak, amik: két b**atlan ribanc és egy aberrált köcsög. Azt az elnevezést pedig hagyjuk meg a valódi környezetvédőknek.

A krumplileves ugyanis krumplileves, mint tudjuk.

Tudod, az ember ilyenkor elég nehéz helyzetben van, ha meg kell szólalnia. Elsőként például olyasmi jut az eszébe, hogy jó volna sürgősen egyeztetni veled, de ezt ilyen előzmények után kénytelen elvetni.

Szóval, lássuk be, elég kellemetlen szituba dobtál minket. Hogy mi itt, és te is itt, és mégse úgy. És hogy ilyenkor mit.

De elfogadjuk, hogy te sose fértél a keretekbe, legalábbis szándékod szerint a legkevésbé. Ha az idegenvezető azt mondta, mondjuk, hogy és most tessenek jobbra nézni, akkor bizonyosak lehettünk, hogy te (és egyedül te) tuti, hogy balra nézel, mert ha van világ jobb felől, akkor bizonyos, hogy bal felől is van.

És itt van a lényeg. Az egyedül te. Mert ha hiszed, ha nem, ennyi elegendő a halhatatlansághoz. (Meg szerintem nemcsak itt, hanem mindenhol a világegyetemben.) Hogy az ember nem csak egy különös-különc, félméteres szakállú, városképi jelentőségű figura, akivel minden rendezvényen, társas eseményen és persze kocsmában összefutsz (lám, milyenek ezek a közös hobbik), hanem hogy az az egyedül te.

Akiről tudják, hogy mindig a másik irányba. S amit felülről szokás, azt ő alulról, amit a színéről, azt ő a visszájáról, amit mindenki más az elejéről, azt ő biztosan a végéről. De ez még semmi, talmiság, hóbort, üres póz lenne, hanem az, hogy az ő nyomán aztán előbb-utóbb mi is akarunk alulról meg visszájáról meg a végéről is. Mert iszonyúan fontos a számára, hogy mi is. Úgy intézi, hogy mindenki. És nem kérkedve, nem a kamera elé tolakodva, a hátsó sorból kiabálva, a talapzatnál türelmetlenül topogva, hanem mosolyogva, invitálva, megkínálva, szeretettel megölelve.

Évtizedeken keresztül. Hajnalig tejes ládákat pakolva, hajléktalanszállón ügyes-bajos dolgokat intézve, könyvtárban szorgoskodva. Mindeközben Mosolygó Kaptafa, Kísérleti Színpad, Zug és Pad, és Magasiskola. És mindeközben kötetek sora, versek tömege, szövegek, történetek, koccintások a kortárs magyar irodalom legnagyobb alakjaival – Szekszárdon.

Itthon. Ahol tárt combú mézölű / halálos / szorítású ringyó / a város // választott börtönünk. Te, aki bárhol máshol – te itt, és csak itt. Megveszekedetten, konokul, itt, a világ végén, ahol ahelyett, hogy császárokkal paroláznál, csak lelógatod a lábod. Mert te itt minden sarkot, falrést, minden rezdülést, minden presszós kisasszonyt, minden kútláncként csikorduló szót, minden csupasz szöllőtőt, minden négyzetmilliméterét a Mindenség térképének Aliscáról. Mert bárhol a világon olvasható, de egyedül itt ízlelhető, szagolható, tapintható a Bolond Mici, a Koszorú órás, a Kertmozi, a Babits presszó, a Komjáthyék, és te csak itt, csak közöttük, csak velük. Vagyis mindenkivel, aki csak szembejön.

És aki szembejön, annak mindig új ötlettel, új tűzzel, a végeláthatatlan programfolyam mindig új elemével.

És már réges-rég csak egy névelő meg egy vezetéknév szimbiózisaként.

Adicső.

Tótvölgytől a Palánki hegyig. És még sokkal-sokkal tovább. Ami csak a legnagyobbaknak. A legfontosabbaknak. Az elvehetetleneknek. Akik itt úgy, mint a három kereszt, mint a nagyotmondó obsitos vagy mint a bikavér bíbora a gyertyafénynél. Elvehetetlenül s talán – ezt sosem tudjuk meg pontosan – öröktől fogva. S így is maradnak meg nekünk.

Hát – te is így.

És persze most még valami utolsó gondolat, amolyan zárszó, hogy egy jó erős mondattal letenni… De a te szótáradban ezek hogyan: utolsó, zár, letenni ?

Akkor talán egy jó kis performansz, az volna igazán. Begurulni ide egy óriáskerekű velocipéddel, mulatságosan vagy egy csomó kongadobot verni némán piszkosul sokáig.

De nem jó, el van tolva ez az egész. Hogy nem ölelhetünk meg, hogy nem mosolyogsz ránk, hogy nem vágod hátba az embert egy világölelő boldogkeddel,

hanem hogy te itt, meg mi is itt, és mégse úgy, és hogy ez már mindig.

Lehetetlen.

Tanáremberként öröm azzal találkozni, ha egy tévéadásban egy politilógus, egy szociológus, egy újsàgíró és egy hózentrógeres műsorvezető valamely kifejezetten pedagógusszakmai kérdésben ítéletet hirdet. Ítéletet mondtam, nem véleményt, mert a tévécsatorna meghatározó volta és a megszólalók dörgedelmes hangerejének szorzata inkább ezt igazolja. Ők négyen kinyilatkoztatták: mobiltelefonnak az iskolában semmi keresnivalója. Punktum, fellebbezésnek helye nincs.

Nem szeretnék abba az áldatlan vitába belemenni, hogy e kérdés kapcsán mekkora, a gyakorlati pedagógiával köszönőviszonyban nem lévő baromságokat hordtak össze röpke öt perc alatt. Azon sem szeretnék már siránkozni, hogy a pedagógustársadalmat érintő alapvető kérdésekről szemlátomást rendre egyedül a pedagógustársadalmat felejtik el megkérdezni.

Mindössze arra szeretnék óvatos javaslatot tenni, hogy próbálnák már meg elhinni, hogy a nap mint nap fronton küzdő, a praxisukat nem íróasztalnál, üzenőfalakon, társasági beszélgetésekben, hanem szakirányú főiskolákon-egyetemeken, majd pedig (ami ennél is fontosabb:) hús-vér gyerekek között szerző pedagógusok értenek annyit hozzá, hogy az alapját képezhetné döntéseknek. És ne értsen már hozzá jobban mindenki, legyen az rendőr, politikus, túlhevült szülő vagy az üzenőfal kommentbajnoka.

Mert senki sem szereti, se a buszvezető, se az orvos, se a hentes, se a pék, ha évtizedek munkájába, vérverítékkel szerzett tapasztalataiba olyanok okoskodnak bele, akik érintőtávolságban sincsenek az adott szakterülettel, de meggyőződésük, hogy mindenkinél jobban értenek hozzá.

Őket firtatja a régi vicc is: miért nem szexel senki a Körúton? Mert mindenki belepofázna.

Ha nem hiszik, ki lehet próbálni.

Lehetsz te a győztes egyszer, lehetsz tízszer, százszor, akárhányszor, kinevezhetnek a legeslegnagyobb főnöknek, érettségi tétel lehet írói vagy bármilyen munkásságod, nyakadba akaszthatják az összes létező csillagrendet, rád köszönhet a legnagyobb tisztelettel akárhány sosem látott ember az utcán, kiadhatják az élettörténetedet bőrkötésben, léphetsz első emberként a Marsra vagy akármelyik égitestre,

de amikor a gyereked, a te gyereked a saját erejéből, a maga küzdelme, gyötrődése, verejtéke árán eléri azt, amit annyira szeretett volna, amire úgy vágyott, amit mindennél jobban akart, legyen az az első pirospont a napköziben, a beválogatás a nagy csapatba, az első saját kezűleg hajtogatott papírforgó, a kitűnő államvizsga, a megmentett beteg vagy épp utcán talált kismadár,

és rohan eléd, hív telefonon, küldi a csupa nagybetűs esemest, dobálja kavicsokkal az ablakodat éjjel kettőkor, hogy fuldokolva az örömmámorban neked mondja el legelsőként,

szóval, ennél nagyobb boldogságot, gyönyörűséget, teljességet nem fog teremni neked az élet sohasem.

Arra, hogy le lehet rohanni egy egész várost, el is lehet foglalni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet igyekezni porig rombolni, eltörölni, kiirtani mindent, ami eladdig volt – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy egy nagy múltú, kulturálisan páratlanul gazdag kisváros presztízsét, közösségi erejét, szellemi potenciálját gond nélkül maguk alá gyűrhetik személyes érdekeink, szűk baráti köreink mindenféle ambíciói – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet egy egész várost a saját birtokunknak tekinteni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy ki lehet egy egész várost zárni a döntési folyamatokból – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet a közéletet gyűlöletre, lejáratásokra, lebegtetett vádakra, mocskolódásra, hergelésre építeni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy bármikor beletiporhatunk ellenfeleink magánéletébe, méltóságukba, esetenként női mivoltukba, rokonaik, gyermekeik becsületébe, személyiségi jogaiba – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet a súlyosan beteg polgármester állapotát a hatalomszerzés eszközévé tenni, megalázni, gyalázatos viccek tárgyává tenni, személyes világába embertelenül belegázolni a közösség megvetése nélkül – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy ki lehet rúgni mondvacsinált okokkal a kulcsfontosságú intézmények szakmailag bizonyított, elismert vezetőit, csak hogy bosszút álljunk rajtuk – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy mindenkivel el lehet hitetni, hogy a képviselő személyesen maga építette, csomagolta, betonozta, festette fel, füvesítette, dózerolta, tervezte, malterozta, állította a helyére – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet Facebook-posztokkal is intézni a közügyeket, nem pedig érdemi munkával – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy a közösségi hálót gátlástalanul használhatjuk fegyverként, akár egy csimpánz a lángszórót – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy tényleges képviselői munka helyett elég hamis híreket, bánatos kiskutyákat, mesebeli nénikék sosemvolt könnyes köszöneteit posztolni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy félretett, lesajnált, kudarcot vallott, megnyomorított életű emberek primitív, vérgőzös bosszúéhségére jövedelmezően lehet építeni – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy kirúgással, fenyegetéssel, alaptalan vádakkal el lehet hallgattatni azokat, akik nem értenek velünk egyet – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy lehet önnön nagyságunktól megdicsőülten glóriás tekintettel róni a várost, osztani kegyeinket alattvalóink felé – de csak ideig-óráig.

Arra, hogy névtelen senkikből neves senkikké válva nem kell visszamennünk oda, ahonnan érkeztünk: a nagy büdös semmibe – de csak ideig-óráig.

Mert utána vissza kell menni, vissza ám.

Történetesen jó ideje tudom, ki Azahriah. Az Azahriah-jelenséggel (miszerint képes három Puskás stadionnyi embert a koncertjére mozgósítani) sem most találkoztam először: tanítványaim a tanúk, hogy még valamikor koraősszel írattam velük „A sulinkba látogatott Azahriah” címmel fikciós riportot.

A zenéjét is ismerem, legalábbis belefüleltem néhány dolgába – kifejezetten hallgatható és kifejezetten nem az én zenei világom. Mondanám, hogy élemedett korom tehet róla, de velem egyidős, jó ízléssel bíró ismerőseim között számosan szeretik, és ez így van jól: nagy baj lenne, ha azt várnánk el, hogy mindenki egyazon gusztusnak örvendjen. Miért haragudjam bárkire, aki krumplifőzeléket eszik, mikor engem a víz is kiver már a nevétől is.

A nyilatkozataival történetesen nem találkoztam, nem is nagyon kerestem azokat. Egyrészt mert eléggé fejvakarásra késztet, hogy egy énekes gondolatait píár-interjúkban elhangzó szavai közvetítsék, másrészt ha fontos, értékes dolgokat hordoz, előbb-utóbb úgyis eljutnak hozzám. Ha pedig napjaink korszerű, 15 perces zsenijéről van szó, akkor úgysincs mit mérlegelni. Ráérek kivárni, melyik lesz.

A minap trollkodtam egy kicsit (eléggé utálom a trollkodást, valójában puszta iróniának szántam, de kinőtte magát – sebaj), hogy fogalmam sincs az előadó kilétéről, ami persze nyilván teljes képtelenség. A közlés azonban tartalmazott egy másik kitételt is, miszerint ebbéli hiányosságomért „sújtson a társadalom megvetése”.

Nem ok nélkül írtam.

Azt megelőzően ugyanis olvastam egy ismerősömnek a saját oldalán tett bejegyzését arról, hogy ő bizony nem tud mit kezdeni ezzel az zenésszel, sem a muzsikájával, egyszerűen nem érti, amit mond, s neki fontos lenne, hogy egy színpadi megszólaló (ő maga színésznő egyébként) legalább érthetően szavakat mondjon-énekeljen. Hozzátette még, hogy persze lehet, hogy az életkora miatt, de ezt gondolja. Nagyjából így hangzott. Intelligensen, indulatok nélkül, a személyes elfogultságot is felvállaló véleményében.

Nagyjából. A bejegyzés ugyanis azóta eltűnt, feltételezem, a posztoló maga szüntette meg a hozzáfűzött kommentekkel együtt. Jó okkal tehette: azt a gyűlölethullámot, köpködést, megbélyegzést és kioktatást, amit ezért a (hangsúlyozom) véleményéért kapott, nem szívesen teszi ki a kirakatba senki. Volt ott a csökött ízlésűtől az ostobáig, a beképzelttől a hogymerieztleírniig, a kivagytehogyig minden, mi szem-szájnak ingere, csak ezzel az egyetlen egy mondattal nem találkoztam: ’Én meg nem így gondolom’.

Elgondolkodtatott ez az indulattömeg, ez a gyűlöletáradás, ez a habzó szájú letorkolás, mely esélyt sem adott arra, hogy valaki másképp vélekedjék, mint a kánon. A szólás-, a vélemény-, a sajtó- meg a mindenféleszabadságért és egyenjogúságért bármikor mártírhalált halni kész szabadságharcosok zengő kórusban agyhalottaztak valakit, aki semmi mást nem tett, mint elmondta az övéktől eltérő személyes meglátását, benyomását. Bizonyára tudta jól, hogy sokak véleményével megy szembe az övé, de tudta azt is, hogy elvehetetlen joga fűződik hozzá.

Legalábbis így hitte.

A közösségi oldal ugyanis nagy úr. Lehetne az Azahriah-jelenséget a Beatles- vs. Rolling, az Illés kontra Omega összetűzésekhez hasonlítani – csakhogy az egy FB nélküli kor volt, azok a viták lezárultak a suliban, a munkahelyen, a kocsmákban, esetleg néhány füles után ki-ki mehetett újragondolni az álláspontját csengő fülekkel.

Ez a huszonegyedik századi felület, a kibertér azonban egészen más. Itt bármikor mindent elsöprő tudássá nőhet az együgyűség, és tehető közröhej tárgyává a józan ész. A háló az egekig emelhet és a föld alá döngölhet, talapzatra állíthat és méltóságától teljesen megfoszthat bárkit, ha elég ügyes a manipuláció, és amíg van kit manipulálni.

Ha minden igaz, Umbert Ecótól származik: „A közösségi hálózatok ostobák egész légióinak biztosítanak megszólalási lehetőséget, akik azelőtt csak a bárban beszélhettek, egy pohár bor mellett, nem okozva kárt a közösségnek. Azonnal letorkolták őket, míg most ugyanúgy véleményt mondhatnak, mint egy Nobel-díjas. (...) Az internetben az a drámai, hogy az igazság birtokosaként tolta előtérbe a falu hülyéjét”. Hát, igen: nagyon nagyra nyílt a terep. Végtelenül nagyra.

Felfogom, hogy egy istenétől, hitétől, ideáitól megfosztott világban mindig szükség van és lesz instant, lehetőleg bármikor eldobható műistenekre – legyen az zenész, politikus, szakács vagy sajtkészítő –, hitként dédelgetett tízperces meggyőződésekre, és jaj annak, aki nem azt hiszi, amit mi. Felfogom, csak nem értem. Hogy miért ’jaj annak’. Milyen magára maradottságok, kiábrándultságok, megtiportságok állhatnak ennyi gyűlölet, szenny és pusztítási vágy mögött?

Gyakran találkozhatni kézről kézre járó, közhelyekkel kitömött posztokkal, amelyek úgy kezdődnek: „Én olyan világban szeretnék élni…” Oda lehetne esetleg az utolsó sorba írni, hogy: ahol jogom, hogy a személyes véleményemért, meggyőződésemért ne küldjenek el az anyám kóchengeres izéjába.

Vagy ahol nem halálos vétség nem ismerni, esetleg (ó, Uram, segíts meg!) nem is akarni megismerni egy éppen aktuális sztárt vagy bárki mást a világon.

Oké, tudom jól, hogy előbb fogunk a Marson sétálni.

A három kislány a Margit-hídnál száll fel a HÉV-re. Talán 18-19 évesek lehetnek, a szófoszlányok alapján iskolai dolgokat ecsetelnek nagy lendülettel. A kitűzött cél egy kis szombat esti lazítás lehet, az öltözék és a kiegészítők legalábbis erre utalnak, nemkülönben a finoman eltartott kisujjak, a kicsit pózos, tiniből felnőttbe tartó billentések. Ketten háttal állnak, egyikük velem szemben, könnyű, de kirívóan finom, nem épp hétköznapi szettben. Gyors fejszámolás: a kosztüm úgy hetvenezer lehet, a Tissot óra kétszáz, A leheletfinom szemüveg vagy egy százas, a királyfi kezébe való cipellők úgy ötven-hetven, a csillanó karlánc mondjuk százhúsz, és, ahogy elnézem, a parfüm, a smink sem éppen Caola. Amint elhaladok mellettük, éppen ő válaszol egyiküknek:

– Na, geci, ez azért elég durva – lebben kristálytiszta hangzókkal, enyhén affektáló hanglejtéssel

Hát, kicsim, ezt éppenséggel ki lehetett volna hozni ötezerből is. Bőven.

Ma a napi hírek között szinte elsikkadt egy sporthír, legalábbis annak egyik részlete. A labdarúgó NB I Ferencváros - Debrecen mérkőzés kezdete előtt ugyanis mindkét csapat játékosai édesanyjukkal léptek pályára. Hogy ki győzött? Huszonkét boldog és büszke anyuka. Lehet, hogy nem ez volt ma a legnagyobb hír, de hogy a legédesebb, az tuti.

Emlékszem,

iszonyú hőség volt azon a pesti lakótelepen, ahol egy földszinti kis italbolt teraszán üldögéltem egy keserves kis napernyő alatt,  már nem tudom, hogy kerültem oda,

egyedüli életben tartóm az a kedvesen hűvös fehér hosszúlépés volt a poharamban és Tarrega éppen fülemben pengő gitármuzsikája,

az a lassú, elegáns, finoman felszegett állú zene kiemelt ebből a bágyadt világból, gyönyörű spanyol lányt öleltem, szigorú-szenvedélyes volt a tekintete és égetett, mint az a hőség

ott azon a kietlen, szombat délutáni lakótelepen, valahol a világ végén, kudarcoktól odakergetve, megrekedve ismeretlen ablakok tömege, forró, szürke, tízemeletes betonerődítmények között,

sehol egyetlen lélek, csak a félmeztelen pultos fiú nézte lecsukódó szemekkel a versenyautók hol zümmögő, hol sivalkodó körözését, előtte egy ventilátor forgatta teljesen reménytelenül a forróságot, ő meg valami újsággal legyezte magát,

a rekkenő hőségben csak a hűtőpult zörgött, kuka csend volt azon a bűzlő lakótelepen, ahol szikkadt növények, kiégett fák sorvadoztak a porban,

az erkélyek regimentjét kifakult napellenzők borították, és ott haldoklott sok száz vagy tán ezer izzadó néma test a toronyházak betonbörtönében,

valahol, a kilencedik emelet táján egy nagydarab férfi cigarettázott  félig behúzódva a szakadt ponyva mögé, aztán a csikkjét egy lassú ívvel belepöckölte a semmibe, elnyűtten nézett utána soká,

és álmos bálna módjára lassan eltűnt a függöny mögött,

és már a spanyol lányt nem láttam akkor, sem az égető szemét, sem a rózsát a hajában,

és akkor arra gondoltam, hogy élni gyönyörű, bár azért elég nehéz, de igazán nehéz csak a meghalás lehet.