Tanáremberként öröm azzal találkozni, ha egy tévéadásban egy politilógus, egy szociológus, egy újsàgíró és egy hózentrógeres műsorvezető valamely kifejezetten pedagógusszakmai kérdésben ítéletet hirdet. Ítéletet mondtam, nem véleményt, mert a tévécsatorna meghatározó volta és a megszólalók dörgedelmes hangerejének szorzata inkább ezt igazolja. Ők négyen kinyilatkoztatták: mobiltelefonnak az iskolában semmi keresnivalója. Punktum, fellebbezésnek helye nincs.

Nem szeretnék abba az áldatlan vitába belemenni, hogy e kérdés kapcsán mekkora, a gyakorlati pedagógiával köszönőviszonyban nem lévő baromságokat hordtak össze röpke öt perc alatt. Azon sem szeretnék már siránkozni, hogy a pedagógustársadalmat érintő alapvető kérdésekről szemlátomást rendre egyedül a pedagógustársadalmat felejtik el megkérdezni.

Mindössze arra szeretnék óvatos javaslatot tenni, hogy próbálnák már meg elhinni, hogy a nap mint nap fronton küzdő, a praxisukat nem íróasztalnál, üzenőfalakon, társasági beszélgetésekben, hanem szakirányú főiskolákon-egyetemeken, majd pedig (ami ennél is fontosabb:) hús-vér gyerekek között szerző pedagógusok értenek annyit hozzá, hogy az alapját képezhetné döntéseknek. És ne értsen már hozzá jobban mindenki, legyen az rendőr, politikus, túlhevült szülő vagy az üzenőfal kommentbajnoka.

Mert senki sem szereti, se a buszvezető, se az orvos, se a hentes, se a pék, ha évtizedek munkájába, vérverítékkel szerzett tapasztalataiba olyanok okoskodnak bele, akik érintőtávolságban sincsenek az adott szakterülettel, de meggyőződésük, hogy mindenkinél jobban értenek hozzá.

Őket firtatja a régi vicc is: miért nem szexel senki a Körúton? Mert mindenki belepofázna.

Ha nem hiszik, ki lehet próbálni.