Született szurkoló vagyok. Abból a fajtából, aki maga ugyan a világ minden sportjában tehetségtelen volt mindig is, mégis rémisztően szeret és tud szurkolni azoknak, akik valami olyasmiben nagyszerűek, amit ő maga csak ugat. Patriótaként minden érdekel, amiben magyar sportoló küzd, Igaly Diána athéni sportlövő döntőjét jó szokásom szerint végigüvöltöttem, pedig a nevét tíz perccel korábban hallottam életemben először. De magyar volt. És legyőzte a többieket.
1981-ben egy hűvös ősz végi napon a Népstadionban nézhettem a Magyarország-Norvégia VB-selejtező meccset mintegy hetvenezred magammal. Óriási volt a várakozás, nekünk az iksz is jó volt, ehelyett 4-1-re győztünk, Bálint szabadrúgásgólját húsz méterről láthattam. És láttam, milyen az, amikor hetvenezer ember, két Szekszárdnyi „góóóóól”-t üvölt, zászlót lobogtat, ismeretlenek ölelgetik egymást – életem legnagyobb sportélménye volt.
Az akkori, gimnazista magyarfoci-őrületem azóta jócskán csappant, akkor kívülről tudtam az élvonal csapatainak összeállítását, ma a csapatok nevét nem tudnám elsorolni. Ezzel együtt az idei EB-selejtező sorozatban az idő és a meccsek előrehaladtával, ahogy az eredmények „jöttek” egyre inkább figyeltem a fiúkat, Dárdai érkezése után pedig már odaszegeződtem a tévé elé: magyarok küzdöttek (és küzdöttek!) – megint szurkoló lett belőlem, szomszédaim (gondolom) nem túl nagy örömére.
Mindezek az előzmények talán érthetővé teszik, mit éreztem, amikor először találkoztam a "hajrá Norvégia!" jelenségével. A valaha szebb napokat és nagyobb mentális stabilitást látott Farkasházy Tivadar kapcsán hallottam először erről:
„Boldoggá tesz, hangsúlyozta, amikor a magyar válogatott kikap, mert ez is mutatja Orbán Viktor labdarúgással kapcsolatos elhibázott politikáját - tette hozzá.
A humorista újabb boldog percekre számíthat, hiszen, mint hangsúlyozta, a pótselejtezőben mind a négy lehetséges ellenfelünk jobb nálunk. Az, hogy kiemelt csapat vagyunk, nem oszt, nem szoroz, legfeljebb annyi a különbség, mint az akasztás vagy a főbelövés között.” (nol.hu)
Az érvet („Hajrá Norvégia!”) azóta facebookos hozzászólásban is volt szerencsém felfedezni, mégpedig egy politikai vita kellős közepén.
Zavartan dőlök hátra.
Milyen lelki nyomorúság, milyen megalázottságélmény, milyen kifordult, kültelki bosszúvágy, a sorozatos választási vereségek okozta frusztráció, tehetetlenség, érv nélküliség, csömör, összeomlott érzelmi világ tudja összehozni, hogy valaki a saját fajtája ellen szurkoljon? Milyen gyökértelenség, identitásvesztés vezet valakit oda, hogy már nem is a szomszéd tehenét akarja pusztulni látni, hanem a sajátját?
Nem folytatom. Ezt én már sosem fogom megérteni. Harag nincs bennem (miért lenne, engem ugyan meg nem sértettek vele), legfeljebb némi szánakozás. Mert nekünk, a többieknek, tegnap este volt egy pár gyönyörű óránk, s habár józanul nem feledjük, hogy a hathárom-nosztalgia feltehetően legalább évtizedekig (vagy tán örökre) nosztalgia marad, azért erre a pár órára valami irtózatosan, valami földön túlian jó volt magyar szurkolónak lenni.
Na, hát ebből maradtak ők ki tegnap este.
Mindazonáltal egyszer még ők is kijuthatnak EB-re vagy mit tudom én hova – csak ne a magyarokat kapják ellenfélnek.
Azok még hisznek ebben-abban.
