Az elmúlt hét legnagyobb sztárja minden kétséget kizáróan Lagzi Lajos magyar polgár villanyórája volt. A körülmények miatt pillanatnyilag meglehetősen polarizálódott társadalmunkban ritkán látható konszenzus jött létre Lajcsink tündöklése és bukása kapcsán, a Facebook népe egy emberként dobálta magát vinnyogva-röhögve a napvilágot látott mémek láttán.
A hirtelen jött összeborulás aktivistája ugyanakkor egy idő után elkezdi kérdezgetni magától: vajon mire e tömegeket fet- és megrengető káröröm, voltaképp ártott-e nekem valaha ez a csávó, kevesebb lettem-e általa? Nehéz a válaszadás, hiszen én például nem lennék képes idézni egyetlen mondatát, amely felháborított volna, nem tudnék még véleményt sem mondani akár egyetlen műsoráról, hiszen mindannyiszor átvetődtem a kisasztalon a távkapcsolóért, amikor feltűnt türkiz akrilzakójában, vállról indítható hózentrógerjában, fülig érő bájával. Egyáltalán: Galambos Lajos magyar polgárral a világon semmilyen kapcsolatot nem tudok felmutatni.
Gyanítom, hogy az én hányingerem – s lehetünk még egy páran – nem a személytől, hanem a Lajcsi-jelenségtől támadt fel ily hirtelen.
Ez a jelenség pedig igen sokrétegű, s mint az az ilyesmiknek lényegéből fakad, a legkevésbé sem egyedi, sőt – talán ez magyarázza a már említett, széles körű megegyezést is.
A jelenség egyik legszembetűnőbb felülete a műfaj maga, az ún. mulatós zene, amelynek az égvilágon semmi köze sem a zenéhez, sem a kultúrához (kezdjetek kövezni, de csak ha azt mondom: Jehova). Egyikhez sem ad hozzá –elvesz viszont mindkettőből. Pedig mi látszik? A képernyőn boldog arcok, lampionok, kedv, derű, feledjük a mindennapokat, adjuk át magunkat vidámságnak, szeressükegymástgyerekek. Tömegek fogyasztják, tehát szükség van rá. Együnk szart: százmilliárd légy nem tévedhet! – hirdeti valahol egy graffiti is.
A statisztikai igazolás mellett Lajcsi pedigréje is sokat nyom a latba: zeneakadémiát végzett, neves mesterei voltak, tehát értő ember kezéből kerül ki (folyik át ujjai között) az, ami. S az a valami így jó, az igazi, az művészet, de legalábbis a kultúra része. Végső soron, ha valaki az Iparművészeti Főiskolán végzett, az általa gyártott rózsaszín műpéniszek (nemzeti szín masnival átkötvén) okkal és joggal tekinthetőek művészi megformáltságúnak, s bizonyosan többen fogyasztják, mintha szobrokkal bajoskodnék az alkotó.
Mindez persze senkinek nem okozna szemernyi bosszúságot sem, ha a Művész mindezt merő szívjóságból, karitatív elhivatottsága okán tenné.
Azonban a rossebet teszi azért.
A fajtánk meg olyan, hogy ha valakinél sok pénzt lát, akkor azt elkezdi méregetni. Hogy hát az rendben van-e, hogy valaki nem hozzáad, hanem elvesz valamiből, mégis tíz perc alatt keres annyit, mint pölö egy radiológus egy hónap alatt. És hogy úgy vélheti-e mindebből következően, hogy ő más anyagból van gyúrva, mint a többi, s láss csodát, a többi még igazolja is ezt pillanatok alatt. Így például a kamerák kereszttüzében, talpig vasban gond nélkül odaszól az őt kísérő rendőröknek, hogy „adjatok még egy percet”, s ők adnak, ahelyett, hogy mondjuk odanyomnák a torkát a gumibottal a rabszállító oldalának, mondván, tisztelt Őrizetes Kisköcsög úr, lesz szíves az édesanyját tegezni majdan öt év múlva, amikor is legközelebb látni tetszik.
A jelenség (a múlt hétig) legkevésbé látható, ám legnagyobb energiájú pontja mégis maga a szikra: a villany-, gáz-, vízlopás. Ahogy egy ismerősöm megjegyezte, ilyen csak Örkény írhatott volna: ül a milliárdos palotájában, és lopja az áramot. Ez a végtelen primitívség. Ez a végtelen együgyűség. Ez a nehézlennealámenni színvonal. Hogy már mindenem megvan az ég egy adta világon, de mégis odébb köttetem a fázist, mert akkor lesz egy negyvenhetedik szobája annak a felhőkarcolónak, amelyben négyet használunk. S hogy azt hiszi, soha sem bukik le, egyáltalán: nincs is miért lebukni, ez a Biznisz része, ahogy az is, hogy meg kell kenni néhány kishavert, néhány ellenőrt, néhány bárkit, akit ilyenkor meg szoktunk kenni, te meg, Kisember, kussolsz, ezt úgy sem értheted.
***
Mindazonáltal mindezt ma még csak halkan mondom (írom), hiszen az ártatlanság vélelme meg minden, meg estére kijöhet egy közlemény, hogy tévedésből az igazi lopó szomszédját, G. Lajos nyomorult éhenkórászt kasznizták be a zsaruk, és akkor majd jól pofára esünk jó néhányan – de azon a hídon majd akkor kell átmenni, amikor odaértünk (dakota közmondás ’99-ből).
Az igazi baj az, és ez a lényeg, hogy a Lajcsi-jelenség akkor is itt marad a nyakunkon. Hogy nem hozzáadnak, hanem elvesznek belőle, mégis tíz percnél kevesebb idő alatt keresnek annyit, mint egy radiológus egy hónapban. Hogy a nálad háromfejnyivel magasabb terepjárón szlovák rendszám röhögi a pofádba: igen, én csalom az adót, te meg bekaphatod. Hogy tegezi a rendőrt, és az (hogy, hogy nem) nem vágja pofán. Hogy saját szemünkkel látjuk, az orrunk előtt pörög le, de nem tudunk tenni semmit, tehetetlenek vagyunk, basszameg, megint tehetetlenek.
Na, ilyenkor jó egy ilyen este, csak egyetlen ilyen este, amikor a alvás előtti mindennapos frusztráció helyett a földön dobáljuk magunkat sírva a röhögéstől például azon, hogy: „VOLT fesztivál? Az igen, öcsém!”
Mert az azért ott volt. Rohadtul ott volt.
