...És amikor eleged van a visítozó celebekből, az őserdő mélyén műkörmöket lengető, rinyáló ribancokkal játszott seggbekuki-vetélkedőkből, a zsűriben ülő, sunát villantó nóném szilikonbombákból, a herezacskókat sajtónyilvános hányinger keretében ránctalanító izomagyú állatokból, és fognád az egész rohadt íveltképernyős, fullhádés kócerájt, hogy kitöltve rajta bosszúdat kihajítsad a büdös francba és vele együtt ezt az egész elrohadt, vásárlóerőn mért  világot...

...akkor jön ez az izé már több éve, és heteken keresztül odaszegez az egyébként szennyet öklendező ablak elé – és megnyílik egy másik világ: az igazi, az emberek alkotta, a léleké, a közösé, és az ajtódon egymás után EMBEREK lépkednek be: hol egy bécsi tömegsírba vetett, zabolázhatatlan zseni, hol rég elporladt, szilaj kalotaszegi fiúk, hol valaha élt, mára keresztjük-veszett sárközi, nógrádi, mezőföldi szerelmes fiúk-lányok, hol egy csak németül beszélő, de magyar szívvel örök álmot álmodó ősz abbé, hol jeltelen elkapart, beléjük fojtott tehetségű cigányemberek,  hol erdélyi esztenáknak a havasok rengetegében sok évszázada eltűnt, cserzett lelkű juhászai ülnek köréd...

...és nem hiszel szemednek-fülednek: e hajdani társak kicsi gyerekek, fiatalok húrpengető ujjain, apró lábak csizmáin, csilingelő kislány-kisfiú hangokon, pici kezek billentyűérintésein elevenednek meg számodra, mert korszerűtlen, avíttas szemléletű őskövületek, életképtelen fosszíliák, a konzumőrület világának első számú közellenségei azzal az aberrált ötlettel álltak elő, hogy KULTÚRÁT közvetítenek, igazi, hús-vér TEHETSÉGEKET keresnek, szembemenve a huszonegyedik század minden fizikai törvényével. És a reklámok, visítozások, szilikonmellek, műmeghatódások helyén megtörténik a lehetetlen: kicsi gyerekek nőnek óriásokká, teremtenek olyan pillanatokat, hogy úgy érzed, jelen van az Isten, még esetlenül mozgó, nehezen fogalmazó csemeték nyitnak meg elfeledett utakat évezredekig hatni, irányítani tudó, mára egy mozdulattal kisöprendő HAGYOMÁNYOK (mily átokszó!) felé, elevenítenek meg soha le nem írt, mégis mindenkor és mindenkire érvényes törvényeket; tárják eléd a MUZSIKA életet teremtő és megtartó erejét, a hárfa, a zongora, a harmonika, a trombita, cselló és ki tudja még hány hangszer éteri harmóniáit.

Köszönet érte. Mert ezeken az estéken az önfeledt, az alkotás boldogságában kipirult gyerekarcok segíthettek még ha csak néhány pillanatra is elhitetni velünk, kevesekkel, suttyomban könnyeiket törölgető, itt ragadt őslényekkel, hogy: van remény.

Van.