Most, hogy az idős gödöllői cukrász története végkifejletéhez látszik érni, úgy gondolom, érdemes egy kicsit végiggondolni az illésbácsi mibenlétét. Ő (bár meglehet: inkább az) nem azonos Barna Illéssel, a – gondolom – tisztességben megöregedett fagylaltkészítővel, akinek valódi története meglehetősen egyszerű, rövid (és megkockáztatom: meglehetősen tanulság nélküli), de erről majd később.

Amikor az erre illetékes hatóság hetekkel ezelőtt úgy döntött: gödöllői üzlete alkalmatlan arra, hogy Barna Illés mások veszélyeztetése nélkül űzhesse benne iparát, az egyik sajtótermékben megjelent egy híradás.

Ekkor keletkezett az illésbácsi. A rövid hír pillanatok alatt berepülte az internet honi világát, s másodpercek alatt változott át össznemzeti vérszomjjá. A képlet egyszerű volt: van egy cuki öreg bácsi, aki a régi, békebeli  fagyit gyártja régi, békebeli gépeken, régi, békebeli  kis műhelyben, régi, békebeli recept alapján – a hatalom pedig (az éhes Hatalom!), meg akarja semmisíteni őt.

És itt jött illésbácsi ereje: órákon belül már egy ország akarta megmenteni a gödöllői cukrászdát, a fészbúk másról sem szólt két napig, könnyek hullottak a legendás fagyiért, amely a múlt hét közepén, szerdáról csütörtökre virradóra, eddig ismeretlen körülmények közt egyszer csak országos legendává nőtt. Mindannyian ismerni véltük a kis öreg apót, ölbe akartuk venni, megdajkizni, erre pedig egyetlen dajkálóhelyünk, a fészbúk mutatkozott legalkalmasabbnak.

Zúgtak a kommentárok, térdig ért az illésbácsi-könnyfolyam, „Üzenjünk Brüsszelnek, hogy igazságot Illés bácsinak!”-képek osztódtak tömegével, a net népe menteni akart, illetőleg ezzel párhuzamosan  felnégyelni a névtelen („névtelen!!! nem vállalja a kurvaanyját!!!”) feljelentőt. Csoportok alakultak, „Illés bácsi cukrászdája” (ez lett az ofisöl oldal), „Mentsük meg Illés bácsi cukrászdáját!”, „segítsünk közösen Barna Illés bácsin” (sic!) címmel. Harsogott az országos rinya, és dőlt, ömlött korunk legstabilabb fizetőeszköze: a Lájk.

Az illésbácsi pillanatok alatt árucikké lett: újságok tették címlapra a könnyező fagylaltos fotóját, s a Híresember is elindult leszedni a sápot: előbb a gödöllői polgármester, majd személyesen maga Hajdú Péter jelentkezett be őtet megmenteni, végül pedig Bochkor Gábor élő adásban győzte meg a cukrászveteránt: folytassa. Ugyan a rosseb tudja mit, de folytassa. Ők segítenek neki, ha beledöglik is.

Aztán valakinek eszébe jutott, hogy benézzen a műhelybe.

És akkor a nagy egyetem megállt forogni egy pillanatig. Úgy tűnt, ki tudunk józanodni, észhez tudunk térni, ha csak egy percre is, de képesek vagyunk leakadni a cukiság-mágnesről, és végre bevalljuk: nem történt más, mint aminek történnie kellett, be lehet fejezni a hülyeséget, mély levegő, kifúj, és kész.

A henger azonban már elindult, a lendület pedig igen nagy úr.

A sztori fordulatot vett egy pillanat alatt, és az illlésbácsi rögvest másik arcát mutatta. „Bejutott a kamera a cukrászdába” – hirdette a főcím vészjóslóan, mintha legalábbis Szaddam Husszein bunkerét fedezték volna fel odabenn. A rajongói képeket felváltották a lepukkant boltot bemutatók, a beszámolók a rozsdás gépekről, retek falakról, az öreg fagylaltos hónaljszagát a fagyijában immár egy ország kezdte érezni.

A baj csak az, hogy ugyanaz az ország.

***

Úgy vélem, ezen a ponton érdemes tisztázni, hogy kiről is van szó, vagy még inkább: miről. Az illésbácsi ugyanis nem ember, hanem egy jelenség, éspedig virtuális. Mi teremtettük. Nem sárból és még csak nem is sejtekből meg cukrászkötényből kivillogó ősz szőrszálakból, hanem saját magunkból. Semmi (de legalábbis elenyésző a) köze Barna Illés cukrászhoz: az illésbácsi egy impulzus, egy fíling (hogy trendi legyek), amely számunkra lépten-nyomon hiányzik.

Nekünk nincs szükségünk a katarzis olyan hagyományos és olykor nevetséges alternatíváira, mint esztétikum, hit, az emberi örömök olyan avíttas megnyilvánulásaira, mint ismeretszerzés, hivatás, altruizmus. Nekünk ezek túlságosan hosszadalmas ügyek, macerásak, hovatovább elég melósak is, de ami a legborzasztóbb: nem állhatunk eléjük V-betűt formáló ujjakkal talpig idióta vigyorban, hogy aztán rögvest kiposztolhassuk az Üzenőfalra.

Nekünk gyors és kevésbé kockázatos megoldások kellenek, streetfood-érzelmek, könny meg adrenalin – és akkor, hopp!, előttünk terem egy illésbácsi, egy buszról lezavart, aluljáróból kitessékelt, boltbankinemszolgált sírónénike (mindhárom ugyanazzal az egyetlen fotóval), egy lebiggyedt szájú cukikiskutya (autóból dobták ki, megvan a rendszám, verjétek agyon a rohadtakat). Ők lelki önkielégítésünk műizéi (genderfüggően behelyettesíthető), morális pornónk, érzelmi vákuumunk garantált semlegesítői. És már kattan is rendíthetetlen humanizmusunk igazolója, gyónásunk, megtisztulásunk záloga: A Megosztás.

S hogy mi lesz most velünk, miután Barna Illés bezárta (sírva!) a cukrászdáját (+Videó!) és véget érni látszik a történet? Ne aggódjunk. Órák kérdése csak, és megjelenik egy régi, békebeli tölcsér, benne egy szomorúra fotosoppolt csokoládéfagyival, alatta felirat: „Engem biztosan nem oszt meg senki...”

Ne vigyorogjunk, ne húzgáljuk a szánkat. Ott lesz a kép. Lájk is lesz bőven.