Talán az kívánkozna ide felütésként, hogy kirítt a kisváros lakói közül, de ez nem lenne teljesen igaz. Abban az időben még bizonyosan élt néhány olyan polgár, akire illett a címbeli megnevezés, de emlékezetem szerint ő volt az utolsó. (Ez persze szubjektív megállapítás – mivel is lehetne mérni az ilyesmit –, de benyomásaim között az övé volt a legerősebb, s mondhatom, mindmáig ható.)

Dr. Scherer Sándor főorvos úr neve fogalom volt. Mai rossz kifejezéssel azt mondhatnánk, hogy annakidején idol volt a városban: mindenki ismerte, mindenki tisztelte, mindenki szerette. Különösképpen mi, akkori gyerekek, hiszen a Scherer doktor bácsinál megnyugtatóbb jelenséget lehetetlen volt elképzelni. Miközben életkorunknak megfelelve rettegnünk kellett volna az injekciós tűk, fém spatulák, spirituszégők olykor fájdalmas, de mindenképpen rejtélyes, ennél fogva félelmetes világától, Scherer doktor bácsi hideg sztetoszkópja, nyirokcsomóinkat firtató csontos, mégis finom ujjai valami esszenciális biztonságot, nyugalmat sugároztak, amitől jó volt, egyszerűen jó volt ott lenni.

A legnagyobb varázslat azonban a hangja volt. Mély, bársonyos baritonja túlnőtt azon, hogy fizikai jelenségként lehessen leírni, még csak nem is pusztán egy csodálatos ember megnyilvánulása, megemlegethető jellegzetessége volt. Az a kevés halk, megfontolt szó, amit tőle hallani lehetett, egyszerűen mágikus erővel bírt. Racionálisan talán nem is megfejthető, hogyan és miért. De a betegségtől gyötört, félelemmel telt gyermeki lélekre (s biztosan merem mondani, az egész biológiai szervezetre) csodatételként hatott: nem létezett olyan kemikália, priznic vagy inhalálás, amely felvehette volna vele a versenyt. S ha azt gondolnád, hogy mindez egy kedvesen mosolygó, mesemondó nagyapó arcú alakba öltözött, hát tévedsz. Scherer doktor bácsi – akarom mondani, főorvos úr – magas, szikár ember volt, szigorú arcú, erős vonásokkal.

Az arca szigorú volt, de a tekintete valami hihetetlen melegséget sugárzott, olyant, amitől a legteljesebben otthon érezted magad az életben, a létezésben. Nem a szája vagy a szeme mosolygott – az egész lényéből bölcs, atyai mosoly áradt. A pszichológiának bizonyosan megvannak a maga tudományos paraméterei az arcok ilyen-olyan voltáról, de az a mélység, az a körülölelő oltalom, amely bűverejével elcsendesítette a legszorongóbb kicsi lelket is, fizikailag megragadhatatlan. A jelenlétéből, egész spirituális valóságából fakadt.

És mindez még csak bevezetés, ahhoz, hogy most, ötvenöt-hatvan év távolából visszanézve hozzátegyem: meglehet, ő volt az utolsó úriember, akivel találkozhattam.

Tizenhat-tizenhét éves lehettem, amikor aktuális napirendem s a belőle fakadó gyalogos útvonalam úgy hozta, hogy nap, mint nap találkoztunk a lakótelep környékén. Magam abban a tinédzserkorban jártam, amikor az ifjonc valahol félúton a gyerek- és felnőttkor között még gyakran gabalyodik a csókolom-jónapotkívánok problematikájába. Így volt ez a főorvos úrral találkozván is. 

S míg én a számomra is értelmetlen beszédhangok motyogásával foglalatoskodtam, ő köszönt, megemelte a kalapját, egy pillanatra behunyta a szemét, meghajtotta a fejét, és továbbment.

A Scherer doktor bácsi, a főorvos úr kalapot emelt nekem, az éretlen süvölvénynek. És fejet hajtott nekem, az éretlen süvölvénynek. És egy pillanatra behunyta a szemét, megtisztelvén engem, az éretlen süvölvényt.

Mert az ő világában ez nem lehetett volna sehogy másképp. Minden más cselekvés, mozdulat, gesztus, de a legapróbb rezdülés is kiesett volna abból a hihetetlenül összetett rendszerből, abból az egyszemélyes kozmoszból, amit ő képviselt, ami ő maga volt.

Amit lehetetlen megtanítani – amit csak megtanulni lehetett. Amiben fel kellett nőni, amiben találkoznia kellett évszázadok kultúrája minden egyes egymásra rakódó aranyfüst-darabkájának, a családi miliőnek, a nehéz könyvespolcoknak, a hosszú esti beszélgetéseknek azzal az eggyel, aki képes volt mindennek örökösévé lenni, s aki még a történelem egy olyan pillanatában születhetett, hogy volt, lehetett kiktől, lehetett miből úriemberré válni.

Viszem magammal azt a kalapemelést, őrzöm a legbelső, legtitkosabb zsebemben majd’ ötven éve azt az egyszer-volt mozdulatot, az utolsó úriemberét.