Tisztelt Polgármester Úr, drága Rezső, drága Barátunk!

Tudod, van úgy, hogy az ember bajlódik a szavakkal. Keresi a megfelelőt, az odavalót, a helyzethez igazán illőt. Ám vannak helyzetek, amelyek értelmezhetetlenek, amelyek sehova sem valók, amelyek nem illenek bele semmiféle logikába.

És ez a mostani ilyen. Méltatlan hozzád, összeegyeztethetetlen a lényegeddel, szemben áll mindazzal, amit belőled megismertünk. Mert a te szótáradban nem léteztek soha olyan szavak, mint „megváltozhatatlan”, „befejezett” vagy „reménytelen”. A te léted ugyanis valahol épp ezek ellentétéből állt össze. Az a végtelen erő, kitartás, tenni akarás, építkezés, amely elindított egykor ebből a gyönyörűséges községből, s vitt el Szekszárdra – az a te igazi valóságod.

A gyökereid ide vezetnek vissza, s erre mindig is büszke voltál. Bár magadról szinte soha sem beszéltél, azt tudhattuk, hogy a gyerekkori kötődések, barátságok, a valahai felnőttek intő-segítő szavai mindig jóval túlmutattak a kedélyes nosztalgián: alapkövei voltak létezésednek, gondolkodásodnak, az itt gyűjtött és megőrzött értékek kimeríthetetlen kincsestárát jelentették világlátásodnak. S az már ekkor kitűnt, hogy képességeid és emberséged jóval az átlag fölébe emel, kiváló tanulmányi munkád mellett sportolói kvalitásod bizonyította kitartásodat, elszántságodat, lehetetlent nem ismerő, de mindig alázattal átitatott küzdőszellemedet.

A Reziből hozott kincseket gyarapítottad a zalaegerszegi középiskolai és a budapesti közgazdasági egyetemi évek alatt is, hogy aztán ezzel a tudással, a tapasztalatokkal felvértezve Szekszárdra érkezvén negyedszázadon keresztül a köz javát szolgáld.

Szolgálat – az életrajzból kiviláglik ez a szó. Mert számodra a közélet mindig szolgálat volt, sosem a magad javát, hanem a közösség épülését keresve minden lehetőségben. Szerénységed és lényedből fakadó alázatod az oka, hogy nagyon kevés szekszárdi tudja csak pontosan, mennyi gyarapodás, fejlesztés, növekedés kötődik a te nevedhez. Kevesek által ismert, hány kemény ütközet, vita, embert próbáló egyeztetés, kompromisszum volt az ára, hogy az a kisváros megőrizhesse a neves közéleti elődök és a névtelen, becsületes kisemberek szorgalmával felépített szellemét, Babits Mihálytól, Mészöly Miklóstól, Baka Istvántól megrajzolt arcát. Tradíciók örököse voltál, és kevés ős-szekszárdi akad, akit olyan erős kötelék fűzött volna volna a tárgyi és szellemi jusshoz, mint téged. Egyedülállóan előretekintő víziód volt, pontosan tudtad, milyen erők mozgósítása, milyen potenciálok kiaknázása szükséges a jövő városának felépítéséhez, de terveid sosem csaptak át hagymázas képzelgésbe, választások előtt jól hangzó, de gyakorlatban kivitelezhetetlen, irreális potemkin-tervekbe.

„Mélységes mély a múltnak kútja…” – idézhetjük Thomas Mannt, s te mindig ebbe a kútba tekintettél, mielőtt terveid első vázlata készült, mindig a valahai Szekszárdot kutatta a tekinteted, mielőtt a majdani célok megfogalmazódtak volna. Több száz kilométerről érkeztél, és bizony sok helybélinél is pontosabban érzékelted e kisváros ritmusát, dinamikáját, mert a gyakorlati, a mérhető-kalkulálható elemek számbavétele mellett képes voltál lélekkel, állandó, olykor szinte gyermeki kíváncsisággal faggatni a szekszárdi dombok kis karéját, az ott élők gondolkodását, vágyait, elképzelt vagy megvalósított céljait.

És a te szemedben minden partner egyenrangú volt. A Remete utcai idős bácsinak éppolyan és éppannyi figyelem jutott, mint az irodádba lépő miniszternek. Mindenkire volt időd, mert tudtad, hogy egy közösségnek nincsenek jelentős és jelentéktelen elemei, tagjai, csak egyenjogú tagjai vannak, s aki jó szándékkal közelít, azt megilleti a jó szándék, az odafigyelés. S mindez nemcsak akkor, amikor vakuk villogtak, nemcsak a kampányok mosolyalbumának szezonjában, hanem a legszürkébb hétköznapokban éppúgy, mint a díszbe öltöztetett közösségi pillanatokban.

Mindenkire szükséged volt, aki tenni akart a közért, s te mindig segítettél utat nyitni, hogy tehessen is, aki erre szánta magát – s mindezt politikai érdekeken felülemelkedve, a kollektív hasznosság elvét egyedüli vezérlőelvként szem előtt tartva. Egyedülállóan széles látóterednek köszönhetően ugyanazzal az őszinte érdeklődéssel fordultál a kultúra rezdüléseihez, mint a gazdasági mutatók alakulásához, a nagyközösségi eseményekhez, mint az egyes emberek dolgaihoz.

Mindez hatalmas energiákat igényelt. De volt hited, mély, erőt adó, igazán megélt, amely nem a politikai termékcsalád részét képezte, nem a kameráknak szánt, szószékről mellet döngetve harsogott, hanem mélyen elkötelezett, önelemzésre is számot tartó, olykor vívódásokkal megélt igaz hited. Sohasem öltötted magadra a tévedhetetlenség látszatköpenyét, nem tekintetted döntéseidet megfellebbezhetetlennek, ha kellett, korrigáltad azokat, soha nem foglalkozva az esetleges arcvesztés kérdésével. Nem foglalkoztál, mert neked nem volt külön a közönség számára fenntartott arcod, csak az, amelyikkel estéről estére nyugodtan tükörbe nézhettél.

„Bátrak voltunk – becsületesek” – mondja A nagy generációban az egyik szereplő, s ha valakire, rád ez sokszorosan igaz volt. Bátor voltál, mert a becsület vezérelt. Soha, egyetlen percig nem akartál engedni a város érdekeiből, sem politikai, sem személyes érdek nem írhatta felül számodra a megyeszékhely javának egyedüli prioritását. Becsületes voltál egy olyan közegben, ahol villogó szemű cápák köröztek prédára lesve, s te tudtad, hogy neked a köz érdeke lehet az egyedüli vezérlőelv a privát haszonra leselkedőkkel szemben.

Kitartottál az utolsó pillanatig – pedig sejthetted, hogy ebben az egyenlőtlen harcban nemigen van esélyed.

Kitartottál – pedig a betegség ekkor már súlyosan, kíméletlenül nehezítette mindennapjaidat.

Kitartottál – mert aki egyszer kimondta, hogy „becsületemre és lelkiismeretemre fogadom”, annak hited és meggyőződésed szerint nem adatott más választási lehetőség.

Különb voltál mindannyiunknál.

Csak a legközelebbi családtagok a megmondhatói, hogyan nem tudott maga alá gyűrni a kegyetlen betegség, hogyan őrizted meg az utolsó pillanatig a derűdet, emberségedet akkor, amikor már neked, aki valaha többórás beszédeket tartottál, a legegyszerűbb szavak is emberfeletti kihívást jelentettek, akkor, amikor téged, aki valaha kiváló sportoló voltál, cserben hagyott a tested. Ám „az embert el lehet pusztítani, de legyőzni nem lehet” – mondja Santiago, az öreg halász, s te magad voltál a bizonyíték e szívszorító, mégis csodálatos mondat igazságára. Mert a test kínja sem volt képes arra, hogy börtönként magadba zárjon. Mindvégig érdekeltek a világ történései, mások apró-cseprő gondjai, sohasem panaszkodtál, mindig inkább adni szerettél semmint kapni.

Az utolsó pillanatig.

És most itt mondani kellene még valamit. De tudod, van úgy, hogy az ember bajlódik a szavakkal. Keresi a megfelelőt, az odavalót, a helyzethez igazán illőt.

A mostanihoz azonban nincs. És nem is lehet. A hiány, az űr megfogalmazhatatlan állapot. Csak mondattöredékek vannak, félbehagyott, kettéhasadt kifejezések, továbbgondolhatatlan gondolatfoszlányok. És aztán a végtelen csönd. Semmi más.

Hát,

Isten veled,

Polgármester Úr,

drága Rezső,

drága Barátunk!

(Rezi temető, 2025. december 17.)