Az ember élemedett korára elég sok rossz történetet cipel. Megtiport sorsok, kilátástalan létezések, megerőszakolt mindennapok gyűlnek az évek puttonyában.

Az ő története is sokáig velem jött.

Tizenhét éves cigányfiú, a kilencediket járja, ki tudja, hányadszor. Szakmunkástanuló osztály, tele katasztrofális életekkel: a legtöbb írni-olvasni alig tud, alkoholista szülők vagy inkább csak szülő, a gyerekek még csak kezdő alkeszok, bűnöző apuka, bűnöző testvérek, bűnöző mindenki, a nevelés terepe leginkább az utca. Hosszú hónapokon keresztül csak drill, hogy egyáltalán szót értsünk, aztán lassan-lassan beszélgetni kezdünk, először csak foghegyről kapom a válaszokat, aztán, amikor kiderül, hogy nem (mindig) harap a bácsi, egyre többet beszélnek magukról. Igaz, ebben segítségemre vannak a fogalmazások, amelyekre előbb szinte semennyi, majd egyre több hajlandóságot mutatnak: alkossanak meg olyan meséket, amelyeknek nem ők a főszereplői, de hús-vér gyerekek, fiatalok, akik ugyanúgy élnek, ugyanúgy gondolkodnak, de mégsem ők, találják ki ők, ki az – találják ki saját magukat, ezt már csak én teszem hozzá magamban. És a „fantázia szülte” históriákban szörnyűségek sora lát napvilágot családi tragédiákról, magukra hagyott gyerekkorokról, a poklok poklairól.

Az egyik, éppen aktuális mesének én adok címet: „A kisfiú, akinek szomorú sorsa volt”.  Már jó ideje csináljuk, bátor lehetek ilyen elég direkt, provokatív címet adni. És a gyerekek vadul írják az életüket hosszú oldalakon át. Ezek a srácok, akiknek a kezét soha két mondatnál több nem hagyta el egyvégtében, most oldalakat öklendeznek ki magukból egy szuszra. A nyúlánk cigányfiú, aki mindig külön, leghátul ül, már amikor jár iskolába, s akitől eddig alig-alig tudtam kicsikarni egy-két szót összevont szemöldöke alól, most elsőként jelentkezik: szeretné felolvasni. A mesében nincs apuka, soha sem létezett, a kisfiút a nagypapa neveli, aki ha részeg, márpedig gyakran az, végigkergeti a házon, udvaron. A bátyja, aki féltestvére, börtönben, az arcára is alig emlékszik. Anyuka leginkább csak vendég a háznál, esténként színesre festi magát, hogy elmenjen szórakozni idegen férfiakkal, szóval egy kurva, aki napokra, hetekre eltűnik, attól függően mennyi ideig tartják ki odaadó szolgálataiért. És a fiúból dől a szó, olvassa-olvassa a szörnyű históriát, ami persze semmilyen elemében nem hasonlít mesére, ezt ő maga pecsételi meg, amikor az utolsó mondatnál leteszi a füzetet:

–  És ez mind szóról szóra így igaz.

Nézzük egymást, nekem száraz a torkom, nincs szavam, neki sincs, épp most mesélte el rövid eddigi életét, amelybe jutott annyi iszonyat, mint másnak kétszáz évébe se.

Hetekig nem látom aztán az órán, legközelebb az igazgatói folyosón találkozunk, kérdezném, hogy mi járatban, de megelőz:

–  Fegyelmi volt. Kirúgtak az igazolatlanok miatt.

Próbálok valamit makogni, de csak ennyi jön ki:

–  Vigyázzon magára. – Bólint, és eltűnik a semmibe. A történet itt megszakad.

Eltelik tíz év. A cukrászdában kavargatom a kávémat. Anyuka jön be kicsi leány gyerekkel. Köszönés illő módon, aztán a hároméves forma kis hölgy rátapad a vitrinre, rabul ejtik a krémesek, csúcsos csokoládés gyönyörűségek. Anyuka kedvesen terelgeti, a kis tálcán ott a vaníliás varázslat, helyet foglalnak nem messze tőlem, én visszamerülök telefonom mélyébe. Tán negyed óra is eltelik, fiatalember érkezik, apuka puszija a kicsi lány fejecskéjén, az anyuka arcán.

A nyúlánk cigányfiú. Nem vesz észre, élénken beszélgetnek, a kislány fülig csokis és fülig mosolyos. Csak ülök, nézek, és tudom, hogy most valahol eltört a világ rendetlenségének a tengelye. Veszem a kabátom, fizetek, ekkor merek csak odafordulni.

– Megismer…?

– Igen.

– Gyönyörű családja van. Szívből gratulálok.

– Köszönöm.

Kibotorkálok. És most kellene valami hatásos befejezés, valami felemelő zárlat, valami, ami megrendít, ami mittudomén, hogy mit csinál itt, a történet végén.  

De csak ennyi jut eszembe: „És ez mind szóról szóra így igaz.” Ennél boldogítóbbat, gyönyörűbbet úgysem tudnék kitalálni sem most, sem soha hátralevő életemben.