Erre tulajdonképpen két okom is volt.

Az első úgy tizennégy éves korom táján adódott. Abban a korban, amikor a küldetését belátó ember mélán, de rendíthetetlen hordozza az emberiség összes fájdalmát, tehetetlenségét és annak biztos tudatát, hogy őtet már senki, de senki nem szereti és nem is szeretheti, tehát például soha nem fog egyetlen nő sem belezúgni, egyáltalán: semmi értelme az életének, ha majd meghal is, vidéken lesz eltemetve, jeltelenül. (Lehetőség szerint tömegsírban.)

Ilyen előzmények után nem tehet mást az ember, mint hogy elhatározza: költő lesz. Ennek első lépéseként elrohantam a papírboltba, vettem egy nem túl vastag, de egy költői életműnek épp elegendő vonalas füzetet, hazamentem, és leültem, hogy megírjam azt a művet, vagyis A Művet, amelybe majdan belesűrűsödhet az én – és nem utolsó sorban az egész emberiség – minden fájdalma. Pillanat műve volt megtalálni a legalkalmasabb címet: A BÉNA SZERELME.

Most már csak a művet kellene megírni. Nosza:

A béna szerelme olyan,…

És itt máris megakadtam. Mert milyen. Hát amilyen az enyém. De az milyen. Hisz nincs is szerelmem. De lehetne. És épp ez a baj. Hogy nincs. De lehetne, és bár lehetne, de nincs. És hogy lehet, hogy nem is lehetne, de nincs is.

Zúgott a fejem.

Körülbelül két órát ültem a papír fölött az emberiség fájdalmának növekvő és egyre kilátástalanabb terhével, aztán befejeztem a művet:

A béna szerelme olyan, / Hogy jobb nem is beszélni róla. – És mentem focizni.

Hát, ez volt az egyik ok.

Aztán vagy húsz évvel később valahol lapoztam valamit, amiben egy helyen ez állt:

Hogyha golyóznak a gyerekek, / az isten köztük ott ténfereg.

És akkor megborzongatott a gyönyörűség, hogy milyen jó, hogy én nem lettem költő.

Vagyis milyen jó, hogy nem én lettem költő. Hanem valaki más. Valaki, aki képes, és tényleg képes, hogy a vállára vegye.

Az egész emberiségét. És közte az enyémet is. És hogy ez milyen gyönyörű.

Gyönyörű, gyönyörű.

Hát, ezért.