A folyosó végén ül. Fehér haja torzonborz csomókban. Megkövesedett riadtsággal néz a semmibe. A lába szára alig vastagabb a kerekesszék rúdjánál. A ruhadarabok, a pelenka cafatokban lóg, hiába öltöztetik, letépi azokat. Mindig meztelen. A karja, mint egy kiszáradt gémeskút ága leng folyamatosan. A szemérme helyén kiritkult kórószálak. Állandóan bepisil, bekakál. Az ajkai fogak híján ráncos barlangként tűnnek el az arckoponyában. Semmit sem észlel a körülötte lévő világból. Semmit sem tud saját magáról. Kilencvenhárom múlt. Még él.

– Jaj – mondja. Olyan súlytalan a szó, mintha csak azt dünnyögné: esni fog.

– Jaj – Ismétli. – Szenvedek. Borzasztó. Jaj.

Évek óta ezt a három szót hajtogatja.

Negyven éve az OTP-ben volt pénztáros. Számolta a forintokat, a márkákat, a schillingeket. Szerették, beszédes volt, mindenkinek a kedvében járt.

Takarítónő volt egy iskolában. Mogorva volt. Nem állt szóba a gyerekekkel, csak a partvisa csúszkált monoton puffogással a padok, a tanári asztalok alatt.

Eladó volt a nagy csemegében. Ő tudta a leggyorsabban vágni a parizert.

Osztályvezető volt a tejipari vállalatnál. Szigorú főnök volt, de éles esze miatt mégis valami különös tisztelet lengte körül.

Óvónő volt a postaiban. Egésznap körjátékokat játszott és folyton kacagott. Fürtökben a csimpaszkodtak a gyerekek a fehér köpenyében.

Pincérnő volt a Bognárban. A férfiak bolondultak a csodás melleiért.

Gyógyszertáros volt.

Háziasszony volt.

Egyedül élt.

Nagy családja volt.

Imádott szeretkezni.

Egyszer járt Alma-Atában.

Látta Kádárt.

Állandóan bepisil.

Folyamatosan szarszag van körülötte.

A karja leng. Fel, le.

Riadtan néz a semmibe.

Lóg rajta a pelenka.

Kilencvenhárom múlt.

Súlytalan hangok jönnek ki belőle.

– Jaj – mondja.

– Szenvedek – mondja.

– Borzasztó – mondja.

Mert még él.

Mert még él.