Még nincsen ősz, de vannak pillanatok, amelyek csak-csak felhívják a figyelmedet: apuskám, használd ki ezt az egy vagy két napot még a nyárból, mert aztán rohanvást megjön az ősz. Hogy őszinte legyek, nem is nagyon bánom, ebből a hőségből nem esik nehezemre átbattyogni a hűvösebb hajnalokba, a rövidnadrágot hosszabbra cserélni, a sarut elfelejteni újabb háromnegyed évre.

Egyáltalán: az évszakváltás mindig is megtisztító, szép élményem volt. A novemberi fázós begombolkozások, a február végén kinyíló kardigánok mindig hoztak valami számomra teljességgel megfejthetetlen hírt – nem tudom miről. Nem is ez volt a lényege. Hanem maga a hír, a kihámozhatatlanságával, titokzatosságával, mintha az idő kajánul rád kacsintana – de te, amíg világ a világ, nem tudod meg már soha, mi állt a kacsintás mögött. És csak egyszerűen jól esik.

Az évszakváltás leggyönyörűbb élménye, emlékszem, a hadseregben volt. Sőt, ha jól latolgatom, ez volt az egyetlen átmelengető pillanat az egész hányinger másfél év alatt. Hogy mindannyiszor rájöttem: megy az idő, s vele megyek én is, már csak ennyi, már csak annyi. És hihetetlenül megörültem a legközhelyesebb pillanatoknak, a sárguló leveleknek, az első hóesésnek, a mit tudom én, minek. Mert ment az idő.

Megy azóta is szakadatlanul.

Most például egy kis utcán bandukolok éppen, kisvárosi kis házak között, esti hűvösségben. Az egyik ház helyén évtizedek óta csak gaz, nem is szívesen nézek rá, valami olyasmi motoz bennem, mintha fájna az utcának ez a heg. A gazok. Az üresség.

És most, hogy ideértem, valami egészen különös dolog történik. Valami, amire nem készültem, mert nem is készülhettem fel, valami, ami kimozdít mindent a helyéről.

Oldalról süt a nap.

Valahol fenn, épp elérve a hegytetőt, laposan, koraestiesen. És amint odapillantok, meglátom a hegygerincen az erdőt, soha nem mertem még odanézni, és most látom, amint gyerekkorom erdeje mögül hömpölyög az aranyfény, a fák játszanak vele, és ömlik rám az őszelő gyönyörűsége. És átrohan minden ezen a fényen, a kis piros biciklim, a legelső, az Ili óvónéni, az árvíz Óbányán, Évi, az első szerelmem, a vereségekkel teli évek, halottá vált élőim, minden, egészen addig, hogy most itt állok és hagyom boldog-kéjesen, hogy simogasson a koraesti napsütés.

Talán hat lépés az egész. Néhány méter örökkévalóság. Egy pár milliomodmikronnyi idő, amelyben egy pillanatra becsukom a szemem, és tudom, hogy élek,

hogy élek,

hogy élek,

és hogy ennél szebb, nagyszerűbb, fájdalmasan-édesen megreszkettető dolog már nem is lesz, mert nem lehet soha.