– Tessék, jónapot.

Az már nem lep meg, hogy bár tíz kiló a kezemben, öt kiló a hátamon, nem kérdi meg, hogy betegyük-e a csomagtartóba. Nem új tapasztalat. Bekászálódom.

A 160 lakásos mögött vagyunk, egyirányú utca. Elkezd tolatni. Az utca torkolata vagy húsz méterre, azért komótosan tolat, nyerünk majd vagy ötven métert a végelszámolásban, úgy saccolom. Kintről persze jönnének befelé az autók, meg aztán a gyalogosok is mennének. Mennének. Jönnének. De ő tolat. Aztán az egyik járókelő megunja, odamond valamit.

– Mi lenne szabálytalan? – szól ki ő az ablakon. – Nem szabálytalan tolatni – magyarázza aztán nekem.

– Egyirányú utcában tartósan? Dehogynem – mondom.

– Annyira nem – toldja meg.

– Az én jogsim szerint igen...

– Szerintem nem – zárja.

Megáll bennem az ütő.

„Szerintem nem.”

Nem „na és”, nem „és akkor mi van”, nem vállvonás, hanem: „szerintem nem”.

Uram atyám. És még komolyan is mondja.

Szerintem.