Egy anekdota szerint Juhász Gyula állandó kávéházi asztalához Makón gyakorta leült egy diák, aki ilyenkor sokáig, szótlanul kavargatta kávéját, majd távozott. Juhász egyszer megkérdezte a pincért:
– Nem tudja, ki ez a fiú?
– Ide jár a gimnáziumba. Valami József Attila.
– Hm. Olyan jókat lehet vele hallgatni.
Akár valóságos a történet, akár nem, mindenesetre így kellett történnie.
Mert a csönd a legerősebb kapocs is lehet két ember között.
Prózai előadóművészként régóta tapasztalom, hogy bár csodálatos dolog az előadás végén megfürödni a közönség tapsában, a hangos ünneplésben, a vállveregetésekben, ölelésekben, egy valami tud még ennél is nagyszerűbb lenni: a közösen megélt csönd. Amikor az előadás egy pontján egyszer csak megáll körülöttünk az univerzum. Amikor kifeszül egy pillanat, és semmihez sem fogható, lélegzet-visszafojtott másodperctöredék ölel egybe pódiumon állót és előtte ülőket. A megértés csöndje ez. Amikor egyszerre döbbenünk rá létünk egy közös darabjára, s válunk hirtelen és borzongva lelki meztelenné: ugyanazt élem, mint te, s te ugyanazt, mint én.
Hasonlíthatatlan bármihez is ez a hangtalan pillanat. A különössége az, hogy voltaképp szinte pontosan olyan, mint bármilyen csönd. Ha úgy tetszik, mérhető, fizikai kategóriákkal leírható (nulla egész nulla-nulla valamennyi decibel) – és mégis: valami alapjaiban más, egy vele teljességgel összehasonlíthatatlan létező. Valami elemi erejű közös felismerés, amelyben még csak nem is a felismerés az igazán fontos, hanem a közös. És mégis teljességgel megfoghatatlan. Olyan, akár a szerelmes érintés: fizikailag semmiben sem különbözik a többi érintéstől, puha tapintás, bőr ér bőrhöz, az is csak éppenhogy, a pillanat kicsiny, észrevétlen töredékééig – s mégis, az érzők gerincében a Mindenség robban szét. A színházi csöndben is egyenesre feszül minden lélekszál, a végtelenig suhan az érzékelés, megnyílik minden mélység, hogy múltával visszaolvadjunk a való dimenzióba valami felbecsülhetetlenül fontos, új tapasztalással gazdagabban.
Nagyon ritka az ilyen milliomod másodperc, és az előadót a legnagyobb hálára készteti: nézője-hallgatója maradéktalanul be- és elfogadta azt, amit ő elébe kínált. A legtöbbet tette érte, amit tehetett: megértette őt.
Egy minapi beszélgetés juttatta eszembe mindezt, ahol szóba került egy tíz év előtti élményem, mégpedig nem is egy a sok közül, hanem pályám talán legkatartikusabb, mindazonáltal legborzalmasabban felkavaró momentuma.
Vagy másfél évtizeddel ezelőtt egy előadáson hallottam földim, jó ismerősöm, Kovács Gábor Muzsikus gitáron kísért énekes előadásában egy Pilinszky-megzenésítést. A tónus, az ívek, a zene drámaisága nagyon megütött, s korábbi Pilinszky-rajongásommal összevegyülve a zenészhez vezetett: csinálnánk együtt egy közös munkát mondott és énekelt versekkel. A megbeszélésből nagyon rövid idő alatt előadás lett, s Gábor csodálatos barátsága volt a hozomány: azóta is, ha bárhová indulunk együtt, mindig folyamatosan és egyszerre beszélünk utazás közben, annyi mondandónk van egymásnak – ez a későbbiekben még jelentőséggel bír majd.
Már jó ideje játszottuk a darabot a legkülönbözőbb helyeken, középiskolákban, könyvtárakban, egyetemisták előtt, színházi közönségnek, és elég jó fogadtatást tudhattunk magunkénak a vaskosan nehéz irodalmi anyag s a rendkívül puritán megjelenítés ellenére (két előadó 50 percig széken ülve beszél, illetve énekel), amikor befészkelte magát a fejembe egy gondolat. Az előadásban a Pilinszky-világ nagyon sok kicsiny kristálya megjelenik, az elszenvedett háború a kioltott életek tömegével, a szemtanú állandó bűnösség-élménye, a kozmikus léptékű magány – s talán mindezek ébresztették fel bennem az elsőre inkább vadnak, mint megvalósíthatónak tűnő ötletet: mi lenne, ha mindezt megpróbálnánk egy büntetés-végrehajtási intézetben, nem metafora-, hanem valóságos rabok előtt előadni. Így jutottunk be a szekszárdi börtönbe, majd egy merészebb, ám végül is sikeres próbálkozás után a kalocsai női fegyházba, s ha már idáig sikerült elérni, hátha sikeredik a legjelentősebb helyre is eljutni: célba vettük a szegedi Csillag fegyházat. Erről a börtönökben dolgozó újdonsült ismerőseink igyekeztek lebeszélni, mondván, oda földi halandó nemigen jut el, ám láss csodát: egyik nap csörög a telefon, hogy ha komolyan gondoljuk a dolgot, akkor kellő átvilágítás után tudnak bennünket fogadni, adjuk meg a szükséges adatokat.
A némileg felvértező börtöntapasztalat ellenére meglehetősen izgatottan érkeztünk a képekről jól ismert, csillag elrendezésű folyosóra kísérőnkkel, ahol szürke ruhás, ám mindenképpen barátságos embercsoportok gyülekeztek. Itt tudtuk meg kalauzunktól, egy nevelőhölgytől, hogy a szinten, ahol előadtunk, a legkisebb büntetési tétel 15-17 év volt. Akivel csak találkoztunk, annak legalább egy kioltott emberélet száradt a lelkén.
Legalább egy.
Néztem őket, nyugalmat erőltetve az arcomra vadul kerestem, fürkésztem, mi az, ami megkülönböztet egy gyilkost a többitől, a nem gyilkosoktól, valamit, ami más és megvilágítja azt az ember alatti lényeget, amely miatt évtizedeket töltenek itt, egyetlen emeleten. Hasztalan kutattam az arcokat. Aztán egyszerre mintha ismerős tekintetre leltem volna, s kis idő kellett, hogy ráébredjek: a móri tömeggyilkosság egyik, a híradóban sokszor látott tettese álldogált tőlem három méterre. Végre betereltek bennünket a rabokkal együtt egy terembe, ahol vagy ötvenen ülhettek velünk szemben. Alig-alig tudtam a lassan esedékes kezdésre koncentrálni. A zsibongásban, fészkelődésben a kezeket figyeltem, amelyek valahol valamikor megfojtottak, leszúrtak, agyonütöttek, lelőttek, megmérgeztek, felgyújtottak valakit – akkor, amikor én is voltam épp valahol, léteztem, lélegeztem és éreztem, ezek az emberek pedig éppen akkor öltek, a kezeik között valakire rázuhant az őrületes felismerés, hogy most meg fogják ölni, két perc múlva már biztosan nem él, pedig reggel még az esti programot latolgatta meg a jövő hetit, és most itt, igen, itt meg fog halni.
Egyre nehezebben vettem a levegőt. Mit tudok én itt mondani? És kinek? És miért? Egyáltalán, mit keresünk mi itt? Aztán már nem volt visszaút, Gábor a kezébe vette a hangszert: indulunk.
És akkor csönd.
A végtelenig, az univerzum széléig kifeszített csönd. És jön sor sor után: „A házatok egy alvó éjszakán,
mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?”, „nem szabadul már soha többé tőle”, „mint vetitett kép hunyorog
rabruha és fegyencfej”, „némán, némán is reánkvallasz”, „ma ontják véremet” – és az összes többi.
És a csönd most már nem tágít többé. Ott ülünk, beszélek, de talán már nem is én, én csak közvetítő vagyok valamiben, amit nem is egészen értek, de mégis velem, általam történik. És az ötvenvalahány ember, akiknek jó része tán írni-olvasni sem tud, s a pokolból érkezett ide, a pokolba, nyeli, falja a Pilinszky-szöveget, ezt a hihetetlenül nehéz, borzalmas anyagot, amelyről azt kellene gondolnom, hogy egy szavát sem értheti, a bonyolult képeket, a végtelenségig tömör nyelvet, a széttöredezett valóságsíkokat – és értik, szívják magukba, a saját életüket érzik peregni a szavak homoktengere között.
Csönd van. Az éjszakának legmélyebbjén csönd van.
A megértés csöndje.
És érzem, hogy akkor most valamit újra kell gondolnom, talán csak egyetlen dolgot, de lehet, hogy az egész életemet, nem tudom, csak azt, hogy mostantól semmi sem tud továbbmenni úgy, ahogy eddig ment; amit idáig a megértésről tudni hittem, az mind ostobaság, csak karcolja talán a felületet (ha karcolja egyáltalán), a nyelv és a létezés találkozásánál egy olyan megrendítő orkán közepébe jutottam, ami után már semmi sem tud az lenni, ami annak előtte volt.
Már sötétedett, amikor kibotorkáltunk a hatalmas épületből, a rácsok iszonyú erdejéből. A bepakolás után még egy mély szippantás a talán soha ilyen frissnek nem érzett levegőből, és indulás.
Csak Bajánál vettem észre, hogy Szegedtől egyetlen árva szót sem szólt egyikünk sem. És még csak fel sem tűnt. Valami kiürült belőlünk. Valami beköltözhetett belénk. Valami, amit nem értünk azóta sem, valami, ami ott maradt abban borzalmas, a pokol legförtelmesebb zugáig lerántó, s mégiscsak azt kell mondanom, mert nem tudok másként érezni: egekig emelő pillanatban.