Mindent értek, gyerekek, higgyétek el. De az HOZZ RÁ. RÁ. RÁ. És nem, nem REÁ. És akkor még össze is jöhet nekünk egyszer ebben a büdös életben. Ránk férne.

– Tanú! Ismeri maga a Kovácsot?– Nem, sosem hallottam róla.– És a Tóthot?– Hát, bíró úr, akkor már inkább a Kovácsot.

Erre tulajdonképpen két okom is volt. Az első úgy tizennégy éves korom táján adódott. Abban a korban, amikor a küldetését belátó ember mélán, de rendíthetetlen hordozza az emberiség összes fájdalmát, tehetetlenségét és annak biztos tudatát, hogy őtet már senki, de senki nem szereti és nem is…

Ezúton mondok köszönetet mindazon barátaimnak, közelebbi vagy távolabbi ismerőseimnek, akikkel az elmúlt nehéz hetek-hónapok során – bár álláspontjaink, meglehet, igen távol álltak egymástól egynémely kérdésekben – egyszer sem neveztek hülyének, fasisztának, nácinak, mosott agyúnak, birkának,…