Liszt Ferenc ezen az estén hazaindult Szekszárdról.

A szekszárdiak persze pontosan tudták ezt, a Helyi Kanászkürt már hetek óta igyekezett felhívni a figyelmet, hogy a Mester érkezését és szekszárdi jelenlétét helyenként forgalomkorlátozások kísérik majd. Így volt ez tehát most is, amikor a régi vármegyeháza felől a fogatok sorát várták. A rendőrlámpák nem működtek, a kereszteződésben csendőrök álltak és többnyire egymással rádióztak, a keresztutakon pedig parasztszekerek várakoztak.

Az egyik ilyen szekéren ült Kis János. Zavarta a forgalomzárás, megvolt az utolsó fuvarja, most igyekezett volna haza, még pontosabban a szomszédos italmérésbe, mert dolga végeztével ott szerette elütni az alvásig tartó időt. Most – talán megvolt három perce is – állt a forgalom, Kis János idegesen nyújtogatta a nyakát.

–  Meddig várjunk még, a rosseb egye meg?! – méltatlankodott, és a közelében várakozó hajtók lelkesen bólogattak.

– Mi az isten lesz itt még? Mért köll várni?

– Három napja hallgatjuk ezt a kurva szirénázást, most meg itt dekkolhatunk!  – kiabálták innen is, onnan is. Az eszkalálódó hangzavarban gyorsan előkerült a vendéglátó, Augusz Antal báró neve is.

– Mi a lófasznak hozta ezt az embert ide, aki miatt itt rostokolhatunk? Ez még magyarul sem tud, csak a hülye muzsikáját nyomja! Ez is egy valag pénzbe kerül majd nekünk ahelyett, hogy az ispotályba vennének lélegeztetőgépet!

– Vagy CT-berendezést! –  toldotta meg egy másik, bár igaz, ami igaz, maga sem tudta, mi az, viszont igen sokat hallotta mostanában.

Ekkor ért oda a Liszt Ferencet hozó és őt kísérő kocsisor.

És akik odanéztek, egy pillanatig láthatták, hogy Liszt Ferenc lobogó fehér hajával átsuhan kocsiján Szekszárdon, a városközponton.

Kis János nem tartozott ezek közé, mert míg ostorával a díszes hintó felé mutogatott, hátrafelé kiabált:

– Hát ki a szarom az a Liszt Ferenc?! Talán különb ember nálam, hogy miatta nem mehetek tovább?! – És a körülötte lévő parasztok lázasan helyeseltek.

Liszt Ferenc azonban ezt – még ha értette volna is – már nem hallhatta. Áthajtott a lezárt kereszteződésen, a következő sarkon eltűnt a nézelődők szeme elől, megírta a VIII. Magyar rapszódiát, amelynek dallama Szekszárdon fogant meg a fejében, aztán világhírét vitte a kiváló szekszárdi bornak, még a pápának is ajándékozott belőle.

Kis János ezt már nem érte meg, őt rövidesen az örök sötétségbe taszította a „hegy leve”.  A tavaszi áradás pedig kimosta a sírját, s magával vitte talán Báta felé,  úgy, hogy nem is találták meg később.

Igaz, soha senki sem kereste.