Egy kicsikét mintha meghülyültünk volna.

Az időjárás-jelentések fogalmai közé a szórványos zápor, megélénkülő szél, a frontok, zúzmarák és ciklonok közé minden bizonnyal felveszik az Armageddont is, már csak órák kérdése. A hírek napok óta üvöltik a katasztrofális lehűlés eljövetelét. A csatornák egymást túllicitálva (Leg-leg-leg-leg-leg!!!) riogatják a népet, rémült riporterek tömege jelentkezik az utcáról, arról a helyről, ahol az időjárás általában előfordul. Az egyik tudósító (régebben talán férfi volt) úgy néz ki bebugyolálva, mint egy hormonkezelt matrjoskababa, a másik meg kis befőttesben gyanús folyadékot lötyögtet, kiderül, valódi víz, amely ugyan még folyékony, „de már”, aszongya, „a jégkockák is megkezdődtek” – itt már a sarokba vonulok, hogy igényes körülmények közt tudjak lepetézni.

A közösségi oldal is rogyásig van fagyos hírekkel, jézusmáriám-mindittpusztulunk híradásokkal. „Brutális hideg jön, BM KÖZLEMÉNYT ADOTT KI!!!” – írja a megbizhato.info (!), „Ukrajnában már tizenöten fagytak meg és AZ A HIDEG JÖN IDE IS!!!” – közli egy másik hitelességbajnok.  A sarokban a petézés zavartalan.

Ha már erre járok, átfutom az Üzenőfalat, hogy a Ne petárdázz, tudod, a kutyák! és a Két nap múlva elaltatja sintér, fogadd be! mintájára vajon elárasztja-e az oldalakat, hogy Engedj be egy hajléktalant a szuterinodba ma éjszakára! – csalódnom kell, egészen pontosan egy darabot sem találok. Ez van, végül is nem tettünk fogadalmat, hogy idén embertársainkkal is leszünk olyan empatikusak, mint háziállatainkkal – na, bumm, hát összekoccannak a molekulák.

Az utcán aztán megállapítom, hogy tényleg derekas a zimankó, mindjárt lefagy, aminek ilyenkor le kell, a füleimhez sem nyúlok, még  letörnek. Sokat azért nem aggódom: eszembe jut életem egy kevésbé komfortos időszaka, mely során a bakonyi harcászaton pontosan három napot és éjszakát töltöttem egy Csepel-platón mínusz huszonkét fokban, és láss csodát, még ma is élek, ha csak a hőmérőn múlik, holnap is fogok.

A zöldségesnél idegességtől remegő fiatal nő dohog mellettem: „A piac katasztrófa, egyszerűen nincs kinn senki, nincs zöldség, meg semmi sincs!” – de mielőtt megkérdezhetném, hogy ugyan már lenne-e kedve mínusz akármennyiben hajnal óta kinn ácsorogni a stand mögött, kiderül, hogy itt sincs sárgarépa, és a háziasszony hisztérikusan felsikolt: „Hát mi van már itt?!”

Megmondom, hogy mi van.

Tél.

És ilyenkor hideg szok lenni. Hol ennyire, hol annyira. Amikor meg nagyon, akkor az együtt jár ilyen-olyan dolgokkal, amelyekből nem mindegyik kényelmes, elvehetetlennek tekintett komfortunk távkapcsolója meglehet, hogy percekre is befagy – próbáljuk meg túlélni. Meg egyáltalán: próbáljunk meg egy kicsit, csak egy egészen kicsit együtt élni a természettel.

És akkor már majdnem feljöttünk az ősember szintjére.