A téli napsütésben borostás, bibircsókos férfi szólít meg. A célját már a tónusából tudom, nyújtja a kezét, halkan, alázatos hangon kér. Gyorsan csekkolom, nincs piaszag, pet-palack, az indoklás részben nagyvonalúan átsiklom a három hónapja nem ettem egy falatot se kissé problematikus voltán – nyúlok a zsebembe, épp akad egy céltalan kétszázas, az övé. Távolodva még utolér egy áldjamegajóistenmagát, én meg megnyugodva veregetem a vállam: ez most végre jó helyre ment.

Minden ilyen találkozás őrült dilemmám. Elmondom, miért.

A bizonytalanságom fejlődéstörténete a hetvenes évek végén kezdődött. Ekkor találkoztam először hús-vér koldussal (a hajléktalan fogalma ekkor még ismeretlen volt, legfeljebb az Amazonas áradásaival összefüggésben emlegették a hírekben), ráadásul nem is eggyel, hanem temérdek földön kuporgó, aprópénzt számolgató öreg nénikével Pesten, a Blahán. Tomi haverom rögtön oldalba bökött, be ne dőlj, ezek gyerekek, csak be vannak öltöztetve, és legnagyobb megdöbbenésemre a mélyen behúzott fekete kendők alatt fürge mozgás, cérnavékony hangok igazolták a feltételezést. Később hallottam-olvastam is valamit a koldusmaffiákról, az olykor horribilis bevételekről, ami aztán utánaszámolva jócskán megingatta addigi, jobbára népmeséken épülgető koldus-szemléletemet.

A következő alapélményem néhány évvel későbbi. Immár fiatal felnőttként sétáltam a Boráros téren, amikor egy tulajdonképpen jól öltözött harmincas férfi odalépett és azt mondta: „Bocsásson meg, uram, hogy megszólítom. Hajléktalan vagyok, nincs miből élnem. Tudna adni egy kis aprópénzt, ha tisztelettel megkérem?” Én pedig gyökeret vertem, mert úgy éreztem, pontosan ezt a hangsort, pontosan ugyanígy mondanám – ha én állok ott, az ő helyén. De nem én álltam..

Valahol e két pólus vibrál bennem azóta is. Van, hogy miközben egy százas után kotorászom, a kéregető már nyúl a tárcám felé, van ott kétszázas is ám, persze otthagyom, mint Szent Pál a bojnyikokat. Máskor meg vonaton, a peronon ücsörög egy igen tépett figura, kora sincs már, nekem meg van egy fölösleges szendvicsem, odaadom, anélkül, hogy bármit kérne, mire úgy néz rám csillogó szemekkel, hogy szégyellem, hogy nekem van szendvicsem, neki meg nincs. A fene tudja, hogy van ez.

Vannak persze egyértelmű helyzetek, például amikor a szivar, akiről tudom, igen nagy bűn terheli a lelkét, részegen ordítja el a sarkon minden arra járónak a ká anyját, közte az enyémet is, majd másnap legyenolyanáldott-tal indítványozza, hogy finanszíroznám az esti üvöltözését. Ez tiszta sor, de a világ ennél bonyolultabb hely. Senkire sincs rávésve, hogy miért és hogyan került ide, egyáltalán került-e vagy nem is akar máshol lenni. Nincs kicédulázva, hogy az illető világéletében tróger volt, vagy éppenséggel jóravaló ember, akinek egy pillanat alatt omlott össze márványszilárdnak hitt egzisztenciája jóságos házastársa jóvoltából, s zuhant oda, ahol nemigen kérdezik tőled, mérnök voltál-e vagy börtöntöltelék.

Aztán azt sem tudom pontosan, melyik a nagyobb önbecsapás: ha továbbmegyek merev tekintettel, mintha ott sem lenne, vagy ha adok neki, és ezzel ápolgatom jócskán kormos lelkiismeretemet. Mai világunk ideálja mintha egyre inkább az fajta a könyörület lenne, amelyért a szobát sem kell elhagynunk, nem hogy a klaviatúrát. Százszámra osztjuk meg síró öregek képeit Segíts rajta! Már a fél internet miatta sír! kurjantásokkal, de alig egynéhányan slattyognak el összegyűjteni az adományokat hétről hétre. Az már babrás. Adok neki egy százast, majd a kandalló tüzében melegedve elmélkedem karácsony táji jóságomról az iránt, aki egyébként épp most fagy meg valahol egy tócsától balra.

Bonyolult ügy, ezer premisszával, minél beljebb megyek, annál kevésbé reménykedem konklúzióban.

Most jó zárszónak kínálja magát, hogy ma találkoztam ezzel a borostás, bibircsókos manussal, ez legalább tiszta ügynek tűnik. A történetnek azonban nincs vége, egy óra múlva ugyanis ismét megláttam. Egy jól szituált, középkorú hölggyel vitatkozott, aki szemmel láthatóan nehezen uralta az indulatait minden ebbéli igyekezet ellenére. Fojtott hangon mondott valamit a kéregetőnek, mire az zsebre tett kézzel bökte oda: „Na és? Ki a rosseb szót magához?”, majd elfordulva még hozzátette: „Megverlek, bazmeg, mind szódás a lovát.”

Bizony, bizony mondom néktek, marha nehéz ez.