Decemberben az egyik aktuális tüntin egy 18 éves gimnazista – nem vagyok hajlandó leírni a nevét – lelkesen bajszosfaszozott, s egyebek közt izente az egyik párt képviselőinek, hogy mindegyikük bassza arcon magát. No, meg is indult az óbégatás ez alpári stílus kapcsán, hogy helyes-e ez ígyen.

Bevallom, nem nagyon értem, miért.

Ugyanis ahogy elnézem, az ocsmányság, a trágárság, az obszcén megszólalás nem szokássá, hanem politikai áruvá nőtte ki magát Kazinczy, Arany, Szent-Györgyi hazájában. Áruvá, tehát olyan termékké, amely birtokosának hasznot terem. Figyelmet, lájkot, esetleg hörgést (az is bevétel ám!), vagyont érő perceket a médiában, fix helyet a fősodorban. Mások méltóságába beletaposni már nem is eszköz, hanem végcél lett. Az igényesebbek fasisztáznak meg kommunistáznak, a kevésbé finomkodók buziznak, köcsögöznek – ne mondja már Esterházy, hogy nincsenek szintek.

A közbeszéd önjelölt formálója – nem vagyok hajlandó leírni a nevét – nagy műgonddal komponáltan bajszosszarozik, a magasan kitüntetett publicista – nem vagyok hajlandó leírni a nevét –, aki évek óta nem él másból mint altesti kifejezések Freudot is zavarba ejtő, zsonglőrmód történő keveréséből, épp a fent említett leánygyermeket látja el az egyik házikedvenc csatornán igazi kretén barom állat címkével.

És a tömeg zabálja.

Az üzenőfalamon értelmiségiek, egyebek mellett tanár ismerősök tömege gecizik lankadatlan buzgalommal, az egykoron megfeszíteni óhajtott fő fidesz-oligarchával boldog szellemi közösséget vállalva. (Igaz, mindezt amúgy entellektüel mód O1G rövidítésbe öltöztetve, ami nagyjából azzal ekvivalens, amikor a helyi széplelkű ribanc a kocsmai klotyóban fodros szalvétával fogja meg a kenyéradó szerszámot.) De dübörög a lófaszozás, kurvázás, bazmegolás és még oly sok minden, hogy – e téren egyébként igen alaposan művelt – szókincsem követni is alig bírja.

A kérdést tehát a gimnazista leány kapcsán rosszul tesszük fel.

Nem, nem az a baj, hogy így beszélt. Ő is termék, ennek a közbeszédnek a terméke. Ő nem ő: ő mi magunk vagyunk, ő a mi nevelésünk. Mindannyiunké, aki nem megy fel a színpadra, hogy elmondja: itt nem, kisanyám. Otthon apának, anyának, a haveroknak, a mittudomén kiknek igen, de itt, az ügyünknek nem. Mindannyiunké, aki tévéjébe, rádiójába, honlapjára be- és felengedi. Mindannyiunké, aki megvásárolja, kitünteti, közösséget vállal vele csak azért, mert ő is a mi csapatunknak szurkol, mert a saját frusztrációnk, elfojtottságunk, kielégítetlenségünk bármikor, szemünk rebbenése nélkül fölébe kerülhet egyébként melldöngetve rikoltozott erkölcsi értékeinknek.

A kislány egyébként nagy reményekkel tekinthet gyors politikai karriernek elébe.

Ha így folytatjuk, mindenképpen.