Általános iskolai labdarúgó-pályafutásom során mindig szenvedélyes vita után született csak megegyezés, hogy melyik csapatba kerüljek. Egészen pontosan: hogy melyikbe ne kerüljek. A sportág technikai lehetőségei közül ugyanis egyetlen egy momentumban voltam verhetetlen: senki nem tudta magát úgy pofán rúgni labdával, mint én.

Azt hiszem, ekkor lettem drukkerré.

Nem a bénaságom okán – attól legfeljebb elmentem volna mászókacicázni, amíg a többiek fociznak – , hanem azért mert osztály mégiscsak volt, az osztálynak meg én is tagja voltam. Az osztálynak meg csapata kellett, hogy legyen, úgyhogy amikor Török Bütyi, Lajtai Ducó vagy Mucsi Peti remek cselek után gólt rúgott, a partvonalon pontosan úgy üvöltöttem, mintha én rúgtam volna.

Mert egy kicsit én is rúgtam.

Mert ha a drukker csapata gólt lő –  azt egy kicsit ő maga is lövi. Ezért vagyok mind a mai napig szenvedélyes drukkere bármely sportágnak, amelyben a csapatom, a versenyzőm játszik.

Mert drukkernek lenni jó.

Mert a drukkerség, bár néha a földre dob, máskor az egekbe emel, és mérkőzésről mérkőzésre, versenyről versenyre évtizedeken keresztül él benned, és az egész az életedet végigkíséri ugyanaz a hit: hogy győzni fogunk.

És közben megtapasztalhatod, milyen földrengésélmény az, amikor nyolcvanötezer ember egyszerre ugrik üvöltve az ég felé Bálint László szabadrúgásgólja után a norvégok ellen, amelyet harminc méterről láttál. És megborzongat minden percedben még negyven év után is, mit éreztél, amikor végignézted Németh Miklós elképesztő, olimpiai aranyat érő gerelydobását. És azóta is mindig nagyot kell sóhajtanod, mert gombóc van a torkodban, amikor eszedbe jut, hogy a húszéves, hatalmasra nőtt kisgyerek, Kovács Anti hogyan ment le sírva a tatamiról, mert talán ő sem hitte el, hogy pár másodperce épp az egész világot verte meg. És örök életedre beleég a retinádba, a lelkedbe, az egész lényedbe, hitetlen mindennapjaidba Kiss Gergő önkívületben őrjöngő arca, amikor másodpercekkel a vége előtt bedobta a szerbeknek a győzelmet jelentő gólt, és  Athénban, éppen Athénban. És ott jár benned, veled megy mindenhova, hogy ez a pici ország, amelyet meg sem találni a földgömbön, amely évszázadok óta csak cselleng a hatalmas lábak között-alatt, győzött azon a pályán, ahol mindenkinek ugyanannyi helye-ideje van támadni és védekezni.

És amíg drukker vagy, méltóságod is van, és tudsz gyűlölet nélkül veszíteni, belátni és elismerni ha a jobbik, ne adj’ Isten szerencsésebbik győzött, s ha a bíró csalta el, végtelen dühöd mélyén mégis ott pislákol a megerősítés: de mi voltunk a jobbak.

És amikor a focicsapatunk 0:4-es veresége után tízezrekkel együtt ünnepelsz-táncolsz a Körúton, amikor tizenötezren tomboltok a Duna Arénában még egy bronzérem után is vagy a Margitszigeten a lányok ötödik helyét ünnepelve, amikor megmelenget, hogy az olasz tévériporter ódákat zeng hazai közvetítésében a magyar sporttörténet legrangosabb rendezvényéről – nos, akkor megérted, ebben a mindig számtalan irányba húzó országban, hogy a lelátón végestelen-végig drukkerek vannak, nem pedig szavazók. Holnap már, meglehet, ezerfelé lesztek – de itt együtt voltatok, és ugyanazt akartátok két héten keresztül éjjel-nappal.

Hogy győzzünk.

Ha drukker vagy, biztos, hogy tartozol valahova.

Ha ellendrukker, akkor bizonyosan sehova.