A karzat magányában üldögélek, kicsit zavartan forgatom az énekeskönyvet. Rég nem voltam itt, van hát mit letennie az embernek – de van mit felvenni is. Kissé lesütött szemmel, várakozva nézek az oltár felé: ma fekete a lepel rajta. A padsorokban gyéren ülnek, délelőtt van, hétköznap. Péntek. A várakozók beszélgetnek, kicsit talán nagyobb is a zsivaj, mint illenék.

Lent, jobbra tőlem két idős hölgy ül. Ők nem beszélgetnek, egyenesen ülnek, kezük az énekeskönyvön. Aztán egyikük lassan lapozni kezd, és a sokadik oldalon megáll a kéz: egy fénykép a könyvjelző.

Szürke, kicsit talán fakult kép, valaki egy kerítés mögött áll, nem is látom rendesen, de el is szégyellem magam: nem illik mások személyes dolgai közé kukucskálnom.

De valami ott marasztal.

A kéz megáll, az ősz hajszálak most erre a képre tekintenek, nézik, nézik az ezerszer látott, obligát szőlőhegyi pillanatot. Nézik, és a kéz marad, nem lapoz tovább.

És elindulnak, elém terülnek az én fényképeim. Az elveszett-ellopott-eldobott, fekete-fehér emléknyomok. A nevetések, a húsvéti fészek a dülöngélő fal tövében, anyám vihogása, Csonti, Tóni bácsi, a kis piros biciklim, a játékhegedű, Eszter a földvári mamával… Ezer kép. Fakuló és kitörölhetetlen, egyszer-volt nyomatok.

Kicsit riadtan érek vissza a templom csendjébe, restelkedve, tanácstalanul próbálok valamit kezdeni a váratlanul előbukkant, ötven éves könnyekkel.

Lent a nyugodt, ráncaival is gyönyörű női kéz lassan tovább lapoz, de a kisujj még egy pillanatig a képhez ér. Aztán a könyv becsukódik, az ujjak összekulcsolódnak, hetven év zárja őket ilyen szilárddá.

Visszük a keresztet, visszük mindannyian.

Visszük, és (bármi volt is, bármi lesz is, nem tudok mást gondolni, nem tudok másban hinni): jól van ez így.

2014 nagypéntekén